Örökbecsű magyar film a tanú. Amikor ez játszódott a tanúnak se volt egyszerű, biztonságos az élete. Megkértek, felkértek, meséld el mit is kellett látnod, hallanod, aztán ha jól játszottad a szereped még kaptál is érte valamit. Ha elszúrtad helyet cserélhettél a vádlottal. Manapság is vannak ilyen hivatásos tanúk, semmi kockázatot nem vállalnak, egyébként is csak haverságból vagy valamilyen érzelmi kötödésből vállalják ezt a megtisztelő hivatali szerepet.
Egyébként egyre ritkábbak azok a rendőrségi közlemények, amelyekben szemtanút keresnek valamilyen közlekedési baleset után vagy egyéb súlyos bűncselekményhez. Meg is van rá az oka, jó, ha ezekre százból akad egy jelentkező. Az emberek többsége nem szívesen tanúskodik, nincs kedve kihallgatásokra szembesítésekre vagy tárgyalásokra járni. Ha csak nem motiválja őket valami, hogy mi azt a fene se tudja. Bár vannak olyan hatalmas igazságérzettel rendelkező bátrak, akik ha akarnák, se tudnák magukba fojtani rossz emlékeiket. Sőt ha kell, még vizionálnak is, ha már lúd legyen kövér, kiszínezik, feldobják a látottakat.
Jut eszembe, ha egy felelősen gondolkodó rendőrnő mondjuk, ilyen vallomásokat olvas, s gondolkodás nélkül elfogad, befogad és még csak fel se merül benne, hogy itt valami sántít, akkor ezt magától teszi vagy felsőbb utasításra.
Az írásomban említett tanú védett – mint a fecskemadár. Csak száma van nem úgy, mint nekem a gyanúsítottnak, akinek még a családi felmenői is nyilvánosak. A tökéletes megfigyelő – majdnem mindig leírnám a kedves lánykori nevét, de nem tehetem – egy belvárosi trafikban dolgozott. Eszébe se jutott, hogy állandó törzsvendégeivel kapcsolatot teremtsen. Egyikkőjüket se ismeri ám most eljött az ideje, hogy szóba elegyedjenek. Mit ad Isten kiderül, hogy a hölgy munkába menet, mesélte – majd kiderült aznap nem is dolgozott – de mégis mindent látott, figyelte hogyan intézkedik a két bátor miskolci rendész. Megbeszélik a történetet, s a két rendész dörzsöli a tenyerét, megint találtak egy kedvükre való tanút. Úgy kell ez nekik, mint egy palack ásványvíz a Szaharában, jelenti is a főnöknek, aki jelzi, a rendőrnőnek megvan az első tanú. Az elérhetőségét majd maguk a rendészek viszik be a kapitányságra. Nos, ha valakinek kétségei támadnak az ezzel kapcsolatos tisztességes eljárással szembe, magukra vessenek.
Csak néhány apróság – a hölgy végül a bíróságon már semmire nem akar emlékezni, senkinek nem akar rosszat különben meg fél. Kitől? Egyébként kitűnő megfigyelő – meséli, a posta sarkától indul a Kazinczy utca felé – s időnként hátra nézeget és mindent lát, hall. Mint a csodapók a városligetben. Megfigyeli, hogy Columbo kabátomat felhajtom – vagányul és a farzsebemből előrántom a pisztolyomat, de hiába a rendészek gyorsabbak. Hogy az ilyen dús fantáziával megáldottak miért nem írnak, nem is értem. Írói vénája van, véradáskor magam is megkeresném. Ebben a nőben Harry Potter meséjének a magyar változata veszett el. Többre is vihetné, mint, hogy a fiúkat elektromos cigivel látja el….
