Ha ma végigsétálunk Miskolc főutcáján vagy a belváros aluljáróiban, szinte megkerülhetetlen
látvány a fedél nélkül élők jelenléte. A jelenség mára a mindennapjaink feszítő, sokszor
tehetetlen dühöt vagy éppen mély szánalmat kiváltó részévé vált. De vajon mindig így volt ez?
Hogyan nézett ki a Széchenyi utca a rendszerváltás előtt, és miként vélekedett – s vélekedik ma
– a társadalom a munkáról és az úgynevezett „munkakerülésről”?
Amikor még a főkapitány is személyit kért a főutcán

A Kádár-korszakban a hajléktalanság mint fogalom hivatalosan nem létezett. A szocialista
államrend alapvetése a teljes foglalkoztatottság volt: a munka nemcsak jog, hanem törvényi
kötelesség is volt. Aki ebből kivonta magát, azt a Büntető Törvénykönyv a közveszélyes
munkakerülés (KMK) tényállásával sújtotta.
Az idősebb miskolciak élénken emlékeznek azokra az időkre, amikor a rendőrség szigorúan
érvényt szerzett ennek a szabálynak. Nem volt ritka, hogy a Széchenyi utcán sétálókat
megállították, és elkérték a piros vagy kék fedeles személyi igazolványt. A legendáriumok és a
személyes visszaemlékezések szerint maga dr. Túrós András, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei
rendőr-főkapitányság egykori legendás vezetője is rendszeresen részt vett a belvárosi
ellenőrzéseken.
A forgatókönyv egyszerű volt: a rendőr fellapozta a személyit a munkahelyi bejegyzéseknél. Ha
ott nem szerepelt érvényes pecsét és dátum, az illető pillanatokon belül a „mesekocsiban” – a
rendőrségi csapatszállítóban – találta magát, és már vitték is előállításra.
A „kamu” pecsétek és a htb-világ kiskapui
Természetesen ahol szigor van, ott hamar megszületnek a kiskapuk is. A korabeli „élet
császárai”, akiknek eszük ágában sem volt a Lenin Kohászati Művekben vagy a Diósgyőri
Gépgyárban három műszakban robotolni, hamar feltalálták magukat.
A kisiparosok üzlete: Jól bevált gyakorlat volt, hogy bizonyos összegért cserébe egy-egy
maszek kisiparos hivatalosan leigazolta és lepecsételte a személyit. Papíron az illető
„segédmunkásként” (sm.) dolgozott valahol, a valóságban viszont a presszók teraszán vagy
az éjszakában múlatta az időt – a pecsét azonban megvédte a KMK-eljárástól.
A „htb” státusz: A nők esetében a háztartásbeli (htb.) bejegyzés jelentett menedéket, bár a
hatóságok ezt is árgus szemekkel figyelték, ha nem állt mögötte valós családi háttér vagy
jövedelemforrás.
Munkásszállók és szociális háló: Bár valódi fedél nélküliek akkor is voltak (gyakran híd alatt,
pincékben vagy elhagyatott épületekben húzták meg magukat), a nagyvállalatok kiterjedt
munkásszálló-hálózata és a kényszerített munkaviszony felszívta azoknak a többségét, akik
ma az utcára kerülnének.
Akkor és most: Merre billen a társadalom mérlege?
A rendszerváltással eltűnt a KMK, megszűnt a munkakötelezettség, és vele együtt összeomlott a
nehézipar, valamint a munkásszállók rendszere is. A láthatatlan szegénység és az alkoholizmus
hirtelen kilépett az utcára.
Ma a társadalom véleménye mélyen megosztott, de az utóbbi években egyre erősebb a
nosztalgia a régi rend iránt. Sokan érzik úgy, hogy az ingyenélés és a közterületek kisajátítása
elfogadhatatlan méreteket öltött, és visszasírják azt a korszakot, amikor a rendőrnek joga és
eszköze volt számonkérni, miből él valaki. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a mai
hajléktalanok jelentős része súlyos mentális betegségekkel, függőségekkel küzdő, a szociális
hálón teljesen átesett ember, akiknek a problémáját egy rendőrségi igazoltatás vagy egy
kényszerített segédmunkás-pecsét már nem oldaná meg.
Egy biztos: a Széchenyi utcán ma már senki nem kéri el a személyit azért, hogy megnézze, van-e
benne munkahelyi pecsét – de a kérdés, hogy hol húzódik a határ az egyéni szabadság és a
közösségi felelősségvállalás között, ma is ugyanolyan éles, mint negyven évvel ezelőtt.
Ön hogy emlékszik vissza ezekre az évekre? Találkozott személyesen a Széchenyi utcai
igazoltatásokkal, vagy ismer olyan történetet a „pecsétes” trükkökről, amit érdemes lenne
megosztani?
Írja meg kommentben!



















Tokaj







































