Mondtam már. Biztosan meséltem. Vagy mégse? A nyolcvanas évek elején rendőrségi tudósító is voltam. Akkoriban az átkosban ez a szakma teljesen másként funkcionált. Nem volt internet, nem küldözgettek elektronikus leveleket, cudar diktatúra volt. Nem mondták meg, hogy miről írhatok, szörnyű idők jártak, nekem kellett ki találni miről lehet vagy mégse publikálni. Nem szolgáltak ki, nem voltak rendőrségi sajtósok, akik konyhakészen tálalták a cikkeket. Egy frászt, nekem kellett mindent kiszimatolni. Igaz a fontosabb anyagokat láttamoztattam.
Reggelenként átmentem a szomszédos megyei kapitányság titkárságára, egy kicsit előszobáztam majd Cseh Géza vagy Sarudi Mártika elmondta, amit az olvasók orrára köthetünk. Persze lehetett kérdezni is. Például faggatóztam, igaz e a pletyka egy postás meggyilkolt egy fiatal lányt a Szirmabesenyői tó partján a susnyásban. Visszakérdeztek – honnan tudom – mert a rendőr pizsamában is rendőr. Hátha még többet tudhatok, mint a nyomozók. Majd tisztáztam az ártatlanságom és jutalmul felhozták a fogdából a gyilkost, akivel egy érdekes – manapság úgy mondják exkluzív – interjút csinálhattam. Emlékszem a vizsgálója, a kor ikonikus rendőre, Ladányi Gábor mosolygott a nagy betyáros bajusza alatt – megjegyezte jókat kérdeztem, ezek nekik nem is jutottak az eszükbe.
Majd nem volt olyan R csoportos razzia, amelyre mi firkászok nem mehettünk volna. Az eligazítástól az értékelésig jelen lehettünk. Hallhattuk, hol Túrós András hol pedig Sárközi Ferenc tábornokok eligazítását. Valóságos haditervek készültek egy veszélyesnek tetsző, bűnügyileg fertőzött terület átfésülésére. Egyenruhások, civil rendőrök és szájkosaras kutyák ugrásra készen vártak a bevetés kezdetére. Majd a rajok tízesével bezsúfolódtak egy egy leharcolt szolgálati Lavtyija mikrobuszba. Elszívtuk egymás elől a levegőt , miközben recsegtek a fémes hangú BRG-s hasábrádiók. Már, ha éppen működtek. Sajószentpéternél rendre megszakadt az adás, nem volt térerő. Helyette viszont nőtt a csapaterő.
Nehéz elfelejteni, ha mégis Kerényi Laci barátom, aki mindig velem volt úgy is emlékeztet rá. Két hullámban csaptunk le egy Sajószentpéteri cigánykocsmára. Elsőként a civil nyomozók lepték el, velük tartottunk. Utánunk jöttek a szürke PVC kabátosok. Az egyikőjük hátulról nem ismert fel, s csipőből kirántotta a karomat. Már úgy megszokásból. Reggelig kéregette az elnézésemet. Hasonló élményben volt részem a Tiszai pályaudvaron is ahol elkóboroltam a mosdóba. Kifelé jövet beleestem a szórásba és az egyik feltuningolt egyenruhás ugyancsak majdnem leszakította kezem. Még mielőtt bemutatkoznék. Ezek után jöttem rá, jobb lesz, ha Erdélyi János vagy dr. Árnyasi Gyula árnyékában maradok. Akkor talán élve megúszom ezeket a támadásokat.
Neve, igazolványt, van e munkahelye, hol dolgozik…. záporoztak a kérdések egy egy ilyen akció alkalmával. Igen, akkoriban is sok volt a lakossági panasz a közbiztonságra. Elmondták, kockázatos a népkertben vagy az avas lankáin enyelegni késő este. Akadtak betörések, víkendház kifosztások autólopások és láttunk technokol rapidos zacskóval a fejükön bambuló fiatalokat. Egyébként ezeket a nagy razziákat sose hirdették meg, magam is sokszor csak az akció előtt egy órával tudtam meg, hogy meló lesz. S a holnapi lapba kell egy képes riport a rendőrségi erődemonstrációról.
A képeket Kerényi László készítette. Állítólag olyan fotói is vannak, amelyeken az én karomat csavargatják, rángatják. Annyira, hogy hetekig nem tudtam szerválni a pályán. Ki gondolta volna, hogy harminc év elteltével ezt majd újrajátsszák velem….
