Géza barátom szinte a semmiből termett elő. Egyszerűen
beállított, bemutatkozott úgy a
kilencvenes évek derekán, hogy
ezentúl ő lesz a Borsodi Nyomda igazgató-helyettese, ő lesz a
Déli Hírlap szerkesztőségével a
kapcsolattartó. Röpke egy óra
egy alatt megtudtam, korábban
egy németországi nyomdában
dolgozott, és a rendszerváltás
után döntötte el, hogy a kinti
tapasztalatait itthon kamatoztatja. Elsőre felismertem, ő a
magyar „meggymagos” ember,
aki ébren is álmodozik, és céljai
eléréséért akár az egész világgal
is képes lesz hadba szállni. Igazából mi rokon lelkek gyorsan
egymásra találtunk.
Akkoriban mi voltunk az
utolsó magyar tulajdonú napilap az országban a médiában járatlan tulajdonosokkal,
akiknek egyetlen elvárásuk
volt, minél többet szerepeljenek
az újságban. Hogy mi még éppen szovjet gyártmányú, zongorányi ólomszedő masinákkal öntöttük ki az oldalakat,
senkit sem érdekelt. Mi még
kéziratpapírokkal rohangáltunk három emeleten át le és
fel, a versenytársak már második generációs komputerekkel
tördelték az oldalakat, és elektronikusan lőtték át a debreceni színes nyomdába. Gézával
szerencsénk volt, nála gyakorlottabb, tapasztaltabb embert
aligha találhattunk volna az
átállásra.
Mivel korábban magam
is gyakran megfordultam az
ólomszagú szedő- és tördelőteremben, tudtam, milyen a
fémes betűtengert farigcsálni, a madzaggal átcsomózott
oldalakba beilleszteni, sokáig álmélkodtam a megkésett
újításon. S akkor úgy hittem,
megpihenhettünk, ez a radikális reform lesz az utolsó a Déli
életében.
Tévedtem, Géza barátom
újabb ötlettel bombázott. Megkérdezte, volna-e kedvünk színes nyomtatásra. Hogy ezentúl ne csak a lap nevét övezze
a piros. Rávágtam, miért is
ne, merjünk nagyot álmodni.
Mivel még saját fekete-fehér
nyomdánk sincs, elképzelhetetlennek tartottam a váltást.
A kiadó tulajdonosaira nem
számíthattunk, így úgy éreztem, ha valami csoda folytán
megvalósul a projekt, nem lesz
ellenükre.
Géza az ajtóhoz ment, kitárta, ellenőrizte, nem hallgat-e
minket valaki, majd közelebb
ült le és elsuttogta: Berlinben talált egy elhagyott színes
nyomdát, amelyen valamikor
az ott állomásozó szovjet Vörös Hadsereg napilapját készítették. Elmondta, hamarosan
megveszi és Miskolcon letelepíti. Jókedvemben rákérdeztem –
s akkor cirill betűs lesz a Déli?
Kiderült, átszellemültségében
már elhagyta a humorérzéke.
Csaknem félévig konspiráltunk. Nem volt könnyű, hiszen
a Borsodi Nyomda már kora
ősszel sürgette a következő esztendei szerződést, amit addig
halogattam, amíg csak tehettem. Közben Géza az embereivel már leszerelte a Berlinben rozsdálló gépsort, majd
megkezdték az összeszerelést
a Szentpéteri kapui köztemető
mögötti üzemben.
Végül az álom valóra vált.
Igaz, volt egy-két álmatlan éjszakánk, amikor egy alkatrész
törése miatt három napig állt
a gép, de az olvasók nem háborogtak. A tulajdonosok sem,
hiszen azt a pár példányt, amit
sikerült lepergetni, ami nekik
járt, magam csempésztem be a
postaládájukba.
Egyébként éppen most szembesültem, Géza halála után a
valamikori katonai nyomdát
szétszedték. Ócskavasként eladták.
A Déli Hírlap élt 33 esztendőt. A szerkesztőkollégák képeit a negatívokkal együtt a
Hermann Ottó Múzeumnak
adományoztam. Őrzöm a befűzött sima és a bőrkötéses példányokat. Jó, hasznos, mert ha
Miskolc közelmúltjából bármit
is pontosítanék, ennél praktikusabb forrásra nem lelnék.
Vajon ki lesz, aki átveszi,
s kultúrtörténeti emlékként
megtartja magának?
Az utánunk jövőknek.
SZÁNTÓ ISTVÁN
A címképen Géza a Murphy étteremben egy emlékezetes születésnapon. Mintha tegnap lett volna, a bejárati ajtónál lobogtak a fáklyák. S amikor belépett egy csinos fekete hölgy – még nem volt kamera a mobilokon – lángra kapott a hajlakktól fénylő frizurája. Elsőre azt hittük ez is a show része. Egész este érezhető volt a perzselt haj szaga. Egyébként jobb lesz ha csak a szépre, jóra emlékszünk.
