Az Ady híd napos oldala ez az alig háromszáz méteres szakasza kikerülhetetlen. Vajon van e olyan bennszülött, aki még soha nem járta végig ezt. Gyermekként elég gyakran erre felé húzott mamám kézen fogva a piacra. Igen húzott. Muszáj volt, mert egymást érték erre a csodás látnivalók, ami bámészkodásra kísértett. Ha most közösen újrajárjuk, ne hagyják ki, amit kifelejtek jó szokásuk szerint nyugodtan olvassák a fejemre.
Ebben a kavargásban nehéz mindenre figyelnem. Először a sarki köszörűst keresem. Aprólékosan figyelem a munkagépét, ami nem más, mint egy kerékpár. Ügyes barkácsolmány, a mester tempósan pedálozással pörgeti a köszörűkövet. Mint manapság a tévéshopban demonstrál – sorra élezi a szikrát hányó csorba késeket, ollókat. Közben harsányan reklámozza magát. Hogy ha kell, házhoz megy.
A népbolt előtt szégyenlős öreg nénik virágot, zöldséget-gyümölcsöt szorongatnak. Nem messze vagyunk a Béke téri piactól. Nem is értem, hogy miért ragadnak le a cél előtt.
A házak előtt egymást érik az iparosok pincéi. Valamennyi közül Grósz Géza bácsié a legismertebb. Testes harcsabajszú lakatos mester. Mindig kint áll a műhelye előtt. Szeret beszélgetni, viccelődni. Ehhez neki kell felmásznia a dohos vasszagú szuterénből. Később, ha valamit hegeszteni vagy forrasztani kell magam is lebotorkálok a kripton gáztól terhes levegőjű műhelybe. Ekkor még nem tudom, hogy az öreg hivatalosan rendőrségi mackós. Éjszakánként is dolgozik, csak ő képes kulcs nélkül is kinyitni a páncélszekrényt. A sors különös forgatókönyve szerint utoljára a Szentpéteri kapui kardiológián találkozom vele. Ül a padon. Kék a szája, de nem hagyja el magát. Kezével a mellét masszírozza, és közben viccet mesél.
Mamám húz tovább. Nem hagyja, hogy a magas fekete esernyőjavító bemutassa a tudományát. Nem látja, bennem a potenciális megrendelőt mégis elkápráztat. Három mozdulattal ízekre szedi a szerkezetet. Majd ugyanilyen boszorkányos gyorsasággal összerakja. Ne feledjük akkoriban még nincsenek száz forintos eldobható kínai akciós esernyők. A vándor mester képe ma is előttem -, amikor a házunk valamennyi nehezen nyíló záródó esernyőjét begyűjtötte. Sajnos nem alkudunk meg előre. A mutatvány szétberheléssel kezdődik. Majd bemondja darabonként ötven forint a tarifa. A szomszédokkal együtt felháborodunk s rendőrt hívunk. Végül a nagy drótos varázsló elrohan mi meg ottmaradunk a görbe csontvázas ernyőkkel.
Közel az aranykassza, ahol még a sarkon is pohárral a kezükben ácsingóznak. Jó arcú markecolók és gagyizók osztályozzák a járókelőket. Látszik, rajtunk, hogy nem minket várnak. Még megvan a macskakő és ebben húzódik a kifényesedett villamossín. Mint mindig most is ott állnak a targoncások. A kézihajtányos kétkerekű platókon az alkalmazottak hangosan horkolva szunyókálnak. Ezzel jelezve, hogy valami zsíros fuvarról álmodnak. A levegőben vibrál az áporodott izzadtságszag a bor és a sör illatával frissülve. Még mielőtt ezt a szemből nyomuló tömeget leküzdjük adunk egy húsz fillérest a sarkon ücsörgő koldusnak. Ezt a pontot mintha a lelkiismeretünk megnyugtatására találnák ki. Itt a szerencsétlenek generációja keresi meg a semmire sem elengedőjét. Még nincs betonbarikád, keresztül kasul sétálunk a csarnokig. Ahol megkóstolom a savanyú káposztát, a friss juhtúrót.
Mára sokat, de nem eleget csiszolódott a környék. Bank, biztosító, drogéria és nívós újságos osztozik a placcon. Mégsem, sosem lesz egy puccos váci utca. Ez a piac része. Volt és marad is. A mi piacunké. Ezért olyan kedves számunkra.
