Első vadonatúj kocsim egy
égszínkék, mezei Trabant kombi volt. Merkúr zsargonban szh
jelzésű, azaz szépséghibás, soron
kívüli átadású, értékcsökkentett
négykerekű. Különben kutya
baja sem volt, de az első félezer
kilométer után vinnem kellett a
kötelező szervizre. A régióban
egyetlen helyen foglalkoztak ezzel a szolgáltatással, a hejőcsabai
autójavítóban, ragadványnevén a tizenhatosban. Időpontot
foglaltam, persze személyesen,
majd a nagy nap hajnalán, cirka öt órakor magam is felsorakoztam a szerviz előtti utcában.
Szerintem az előttem lévők már
a kocsijukban aludhattak, hogy
idejében bejussanak.
Annyi mindent hallottam,
mi mindent csinálnak, vagy
nem a szemünk fényével, hogy
amikor szembe kerültem a kék
köpenyes munkafelvevővel,
már a torkomban dobogott a
szívem. Előadtam a panaszaimat, majd mindezt egy cetlin is elhelyeztem a szélvédő
előtt. Együttesen körbejártuk
a négykerekűt, ezután a szaki
egy nagy gázfröccsel máris eltűnt a hullámos roló mögött.
Besétáltam az ügyfélszolgálatra, ahol egy nagy üvegablak
mögött még jó ideig nyomon
követhettem a kocsimat. Hozták-vitték egyik szalagról a másikra, felhajtották a motorháztetőt, és az emelő alatt is matattak
rajta, majd hagyták árválkodni.
Később a kukucskálásnak is véget vetettek, ipari kamerán, egy
kinti Junoszty tévén lestük, megvan-e még a kocsink.
Túlélőkkel, bennfentesekkel
idéztük fel a Zsolcai kapui tizenhatos autójavító történetét. A
kornak megfelelő, tipikus állami
cég, párt és szakszervezeti bizottsággal és több fióktelephellyel. A
hejőcsabai komplexum, amely a
hetvenes években épült ki, mindvégig a vállalat zászlóshajója
volt, mígnem a nyolcvanas évek
elején önállósult.
Firkászként és autótulajdonosként egyaránt sűrűn megfordultam náluk. Máig is emlékszem az egymást követő
vezetőkre, kiváló menedzsment
verbuválódott. Közülük is kiemelkedik Borovszki Zoltán,
Trupolai József, Juhász János és
Szathmáry Károly. Ki ne felejtsem Pollák Istvánt, a festőüzem
vezetőjét, aki dukkózásban, lakkozásban verhetetlen volt. A
munkafelvevők gyöngye volt Józsa István, akit gond nélkül a
telefonhoz hívhattunk, megkérdezni, készen van-e az autónk.
A korszak jellemzője, nem
volt elegendő autó, és a nagy járműgyártók nem voltak képesek
elegendő pótalkatrészt szállítani. Hol a Zsiguli-, Lada-teleszkópok, -gömbcsuklók, hol pedig
a Wartburg-zárak tűntek el a piacról. Mi sem voltunk piskóták,
ha hozzá is jutottunk egy nélkülözhetetlen valamihez, azonnal
kettőt kértünk belőle. Biztonságképpen. Ezt a logikus gondolkodási módot pedig egyetlen beszállító sem tudta lekövetni. 
Például, amikor egy kedves
kollégám belerongyolt a háromnapos Ladám bal első ajtajába,
a biztosító vett nekem egy újat.
Ám Pollák Péter a töröttet is úgy
kiglancolta, hogy ránézésre senki
nem mondta volna meg, melyik
a sértetlen. S bár hiába volt ebből
egy tartalék, legközelebb mégis a
jobb hátsót horpasztották be.
Egyébként a hejőcsabai tizenhatos vezetése elég sűrűn változott. Az egymást követő igazgatókat folyamatosan támadták,
hibáztatták mindazért, amiért
nem tehettek semmit. Magam
is, mint az Autó-Motor helyi
szerkesztője, rendre kritizáltam
a munkájukat, hangot adtam
az autósok panaszainak, sérelmeinek. Be kell ismerni, az akkori járműveknek sok széria-,
típushibája volt, amelyeknek az
utólagos megszüntetése az itt
dolgozókra hárult.
Jómagam végül a legkézenfekvőbb megoldást választottam, Tóth Kálmánnal, a legrátermettebb művezetővel
kötöttem örök, megbonthatatlan barátságot. Rábíztam a kötelező szervizekre való bejárást,
míg ő erre az időre kölcsön adta
a Moszkvicsát. Hogy mennyi
bosszúságtól, izgalomtól szabadultam meg ezzel a kölcsönös
együttműködéssel, szinte felbecsülhetetlen érték.
Hejőcsabán, a kimúlt cementgyár előtt autózva láthatjuk a
teljesen kihalt, élettelen autóscentrumot, a vastag por lepte
üvegtáblák mögött még kisejlenek a szerelősorok, a kocsiemelők. Üres a hatalmas portál, ahol
nemrégiben még tesztköröket is
futhattunk.
Mi lett veled, tizenhatos?
SZÁNTÓ ISTVÁN
