Szerencsésnek mondhatom
magam. Házunkkal csaknem
szemben, az apró, szappanos,
kölni illatú drogéria és a csemegeáruház között volt az én
grundom. A játszóterünk, a
Széchenyi utca 59. szám alatti udvar valóságos paradicsom
volt a belváros aszfalttengerében. Az utcafronti emeletes
házak mögötti közökben kertes, falusias vityillók terültek
el teljes középkori összevisszaságban. A busz és a villamos is
ritkán, elvétve húzott el a főutcán, így bármikor egyedül is
átosonhattam a túloldalra.
Dévainé Manyika, a
keresztanyukám, édesanyám
háborús fogolytársa, barátnője a környék gyerekeinek a
dadusa, mindig a rendelkezésünkre állt. Hol a házukhoz
toldott nagy kertben vagy a
szemközti tűzfal alatti, kicsi
háztájijában mojolt. Jókedvében előkereste a bőrcsuklós
Kodak masináját, és minket
fényképezett. Örök emlékem,
bugyros napozóban, nyakamban a gép fekete tokjával
hunyorítok, hátam mögött a
hosszú kert, amelyben akár
bújócskázhattunk is. A házuk
alatt egy hatalmas pince húzódott. A még velem egy magasságban lévő világító ablakaiból szinte sütött a dohosan
hűvös, rozsdaillatú büdösség.
Már nagyobbacska voltam,
amikor hosszas kérlelésemre
Manyika megnyitotta előttem
ezt a csupa pókhálós szuterénműhelyt. Azt mímelte, mintha
maga is valamit keresne. Mit
nem adnék, ha szó szerint továbbadhatnám, amit akkor
mesélt nekem.
Könnyeivel küszködve, párás szemmel mondotta, itt volt
a város első villanyosműhelye.
Édesapja, Wertheimer Ignác
valahol a monarchia nyugati
felében leste el a villamosság
szerelési fortélyát. Abban az
időben, amikor az utcán még
gázlámpák pislákoltak, és a
lakások zömében olajjal vagy
gyertyával világítottak. A félhomályos, kéthajós műhelyben katonás rendben álltak
az elárvult, kátrányos vásznú bergmanncsövek, a polcokon a porceláncsigák és a csupa réz foglalatok. Több tekercs
csíkos szigetelésű és csőbe húzható vezeték fuldoklott a bokáig érő porban. Manyika úgy
emlékezett, olyan nagy volt az
igény az elektronos lámpákra,
hogy tíz segédet alkalmaztak.
Elsők között kötötték be hozzájuk a telefont, hiszen akiknél már volt áram, azoknak
távbeszélőjük is volt. Nekik a
lenti műhelyben is csörgött,
próbáltuk is a készüléket megkeresni a dzsumbujban.
Soha, sehol máshol nem láttam olyat, mint a konyhája és
az előszobája közötti világítóablakot – ebben egyetlen égő
varázsolta a fényt mindkét
helyiségben. Állítólag ez az ötlet a vállalkozás egyik korabeli referenciatermékeként valósult meg. Akkor tudtam meg,
hogy miért is olyan feltűnően
kerüli nagy ívben a világítóablakokat. Mosolyogva árulta
el, a segédek onnan kukkoltak,
ha a keretben feltűnt egy pár
csinos, női láb. Hol vannak
már azok a fiatalemberek, sóhajtozott Manyika. Apukája,
Ignác mester egyetlen bánata
volt, hogy fiai közül egy sem
akarta folytatni a mesterséget. Ha jól tudom, Lajoska
gázöngyújtókat töltögetett egy
kapualjban, míg a Sanyika
élete végéig segédmunkásként
trógerolt. Karácsony előtt meg
gyertyákat árult a Villanyrendőrnél. A házat Manyika örökölte. A nagy világégés után a
pincét lakatra zárta. Örökre.
A nyolcvanas évek elején Manyika, túl a kilencvenen, egy
labdát próbált visszarúgni a
kertje előtt focizóknak. Elesett, és ezt már nem élte túl.
Örökségem lett volna az ablakában díszlő majolikalámpás,
de a pesti öccse szemfülesebb
volt. Szerencsémre viszont nekem maradt a város első villanyosműhelyének teljes emléke.
SZÁNTÓ ISTVÁN
Illusztráció – ez az egyetlen kép maradt meg Manyikáról, aki évtizedekig a Sötét kapu alatti órás bizsu boltocskát vezette
