Joszif Visszarionovics Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után „legjobb magyar tanítványa”, az itthon addig teljhatalommal rendelkező Rákosi Mátyás sorsa is az utódlásért folytatott moszkvai harc kimenetelétől függött. Májusban és júniusban is raportra kellett mennie a Szovjetunió fővárosába – utóbbi alkalommal a rettegett Lavrentyij Berija üvöltözött vele, állítólag még azzal is megfenyegette, hogy eltöri a gerincét –, és még nyáron át kellett adnia a miniszterelnöki széket Nagy Imrének.
Élethosszig tartó ideiglenes távollét
A bukott diktátor azonban nem adta fel, ügyes aknamunkájának, és a moszkvai változásoknak köszönhetően 1955 tavaszán a kormányfői tisztséget újra a „Rákosi–Gerő-klikk” embere, Hegedüs András foglalhatta el. De Rákosi csak phürroszi diadalt aratott, és győzelme nem is tartott sokáig. Egyre inkább szabadulni akart tőle a hazai kommunista elit, emellett jugoszláv „kollégája”, Josip Broz Tito országa Moszkvához való újbóli közeledésének is egyik feltételeként szabta Rákosi menesztését.
Végül 1956. július 18-án felmentették első titkári tisztségéből, kizárták a Politikai Bizottságból (PB), a hivatalos indoklás szerint saját kérésére. Tagja maradt viszont a PB-nél sokkal kisebb súlyú Központi Vezetőségnek (KV) és az Országgyűlésnek, néhány nappal később pedig feleségével együtt a Szovjetunióba utazott „gyógykezelésre” – írtuk előző cikkünkben.
Távozását ő maga és még sokan mások is csak ideiglenesnek tekintették, de Rákosi életében soha többet nem tért vissza Magyarországra. Eleinte luxusban élt, de egyre inkább elszigetelve. Az emigráció kezdeti időszakával folytatjuk Rákosi Mátyásról szóló sorozatunkat, melyen, mint eddig mindig, dr. Kolontári Attila történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának munkatársa vezet végig minket.
Nagyon alábecsülte Kádárt
Rákosi feleségével, Feodora Kornyilovával 1956. július 26-án hagyta el Magyarországot, először Szimeizben pihent a Krím félszigeten, majd Moszkva mellett, a barvihai kormányüdülőben. Hamarosan azonban a történelem újra „munkába” hívta. Az októberi forradalom napjaiban sorra érkeztek a Szovjetunióba a bukott magyar vezetők, Gerő Ernőtől és Révai Józseftől kezdve Hegedüs Andrásig és Piros László belügyminiszterig, de Rákosi több rokona is a menekülést választotta.
Október végétől Rákosi a Kreml rendszeres vendége volt, a szovjet vezetők vele (is) konzultáltak a magyarországi helyzetről. Állítólag külön dolgozószobát kapott, javaslatokat készített Hruscsovék számára: a kemény kéz, a rendcsinálás híve volt
– mondja a 24.hu-nak Kolontári Attila.
Egyetértett azzal, hogy a forradalom és szabadságharc – a korabeli kommunista szóhasználat szerint „ellenforradalom” – leverése után Kádár János vegye át az ország vezetését. Valószínűleg olyan „átmeneti” figurának tarthatta, aki elvégzi majd a piszkos munkát, utána pedig visszatérhet a hatalomba. Csakhogy alábecsülte utódja politikusi tehetségét, reményeiben csalódnia kellett.
Kádár ugyanis már ’56 decemberétől mindent elkövetett, hogy Rákosit távol tartsa, nemcsak a hatalomtól, de az országtól is. E törekvés első, a gyakorlat irányát kijelölő szimbolikus lépése 1956. december 5-én történt, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottsága határozatban monda ki: az „ellenforradalomért” részben a Rákosi–Gerő-klikket terheli a felelősség.
A következő hónapokban Kádár ügyesen leválasztotta Rákosiról a Moszkvába menekült régi elit tagjait, és elérte, hogy a kintlévőket fokozatosan engedjék haza. Az MSZMP vezető szerveinek döntése értelmében Révai már 1957 tavaszán visszatérhetett, de például Bata Istvánnak (volt honvédelmi miniszter), Piros Lászlónak (volt belügyminiszter) és Hegedüsnek legalább egy, míg Gerőnek és Rákosinak az elképzelések szerint minimum öt évet kellett a Szovjetunióban tartózkodnia, mielőtt újra Magyarország földjére léphettek volna. Végül ezt az időt nem mindegyiküknek kellett kitölteni, de épp Rákosi esetében az öt esztendő letelte sem jelentett automatikus megoldást.
Rögeszmésen hitt saját magában
Rákosi számára persze ez az akkor legkevesebb öt esztendőnek tűnő száműzetés is elfogadhatatlan volt, folyamatosan levelekkel bombázta a magyar és a szovjet pártvezetést. A Hruscsovnak 1957 januárja és márciusa között írt három leveléből világosan kiderül, hogy – a tőle megszokott módon – továbbra is énközpontúan értelmezte a valóságot, és hárította a felelősséget:
Szerinte a válság kirobbanásának oka a »Kádár–Nagy-frakció és a jugoszlávok aknamunkája« volt. Az ő felmentése súlyos károkat okozott a pártban, és ha maradt volna a helyén, akkor Magyarországon soha nem tör ki »ellenforradalom«
– idézi a történész.
Rákosi tovább is ment. Kifejtette az SZKP első titkárának, hogy Kádárék alkalmatlanok az ország irányítására, és mivel az aktuális vezetés Nagy Imre híveivel van tele, tisztogatást sürgetett az MSZMP-ben. Rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar nép hazavárja, egyedül ő képes orvosolni a problémákat, és önkritikát várt Kádártól, annak beismerését, hogy mind a forradalom előtti, mind az az utáni politikája hibás volt.
Az 1956-os forradalom után Rákosi Mátyás hivatalosan „gyógykezelésnek” indult távolléte kimondatlanul is egyre inkább száműzetéssé változott, miközben ő makacsul követelte, hogy újra vonják be az ország irányításába. Személye így igen gyorsan tehertétellé vált mind a szovjet, mind a magyar vezetés számára.
Kádár nem akart megkockáztatni egy Rákosi-pert
A kádári vezetés itthon a kommunista szakzsargonban és a tényleges hatalomgyakorlás terén is bevett „kétfrontos harcot” állította középpontba a rezsim megszilárdítása érdekében. Egyszerre küzdött a „Nagy Imre-féle revizionizmus”, és a Rákosi–Gerő-klikk kifejezéssel fémjelzett szektás dogmatizmus ellen. Csakhogy volt egy nagy különbség: míg Nagy Imrét bíróság elé állították és kivégezték, addig Rákosi-pert nem rendeztek.
Az ’56-os forradalom követelései között szerepelt Rákosi számonkérése, és a későbbiekben, az új kommunista párt, az MSZMP tagságának körében is megjelentek ezek a hangok. A történész Fock Jenőt emeli ki, aki a Központi Bizottság egyik titkáraként 1957–58-ban sokat foglalkozott a Rákosi-üggyel.
Kádárék, ha fel is merült, nem vállalták fel a volt diktátor felelősségre vonását. Túl azon, hogy ezt a szovjetek sem szorgalmazták, ennek fő oka vélhetően az volt, hogy Kádár tisztában volt vele: Magyarországon nem lehet úgy Rákosi-pert rendezni, hogy azon ne kerüljenek elő Kádár viselt dolgai, a belügyminiszteri ténykedése, a Rajk-perben játszott szerepe stb.
Ha a szovjeteknek Rákosi kell, hát legyen
Kádár Jánosnak kezdetben komoly gondot jelentett Rákosi távoltartása, és az ehhez szükséges szovjet jóváhagyás megszerzése. A forradalom leverése utáni helyzetet ugyanis úgy is felfoghatjuk, hogy Rákosit Moszkva talonban tartotta: szükség esetén bármikor elővehették, de legalábbis meglebegtethették ennek lehetőségét, ha Kádárt nagyobb engedékenységre kellett rábírni.
1957 márciusában például, a magyar párt- és kormányküldöttség moszkvai látogatása során, Hruscsov üdvözlő szavai alatt Kliment Vorosilov elővette Rákosi levelét, és megmutatta a magyaroknak. Kádár sértődötten reagált, azt mondta, ő is készült üdvözlő beszéddel, de ezek után már nem mondja el.
„Ha a szovjeteknek Rákosi kell, hát legyen úgy. Döntsék el, mit akarnak, mert sem ő, sem Münnich Ferenc nem ragaszkodik a hatalomhoz” – idézi fel Kádár szavait Kolontári Attila. Hozzáteszi: ezt követően Hruscsov állítólag lehordta Vorosilovot, ám ha így is történt, akkor sem lehet kizárni, hogy szovjet részről gondosan megtervezett jelenetről volt szó.
Maga Hruscsov ugyanakkor valószínűleg nem számolt komolyan azzal, hogy Rákosit visszasegíti a hatalomba. Egyre erősebb desztalinizációba kezdett, 1957 nyarán kiszorította a hatalomból az olyan riválisait, mint Molotov, Kaganovics és Malenkov, és finoman szólva nem rajongott Sztálin legjobb magyar tanítványáért sem.
Rákosi azzal sem fordította maga felé a szovjet pártvezető szimpátiáját, hogy épp a szovjet–kínai viszony éleződése idején kezdett kapcsolatba lépni kínai kommunista vezetőkkel, sőt később még azt is kérte, engedjék Kínában letelepedni.
Luxusszáműzetés
Moszkvában egyre többen gondolták úgy, hogy Rákosi Mátyás visszaél a szovjet fél vendégszeretetével, megelégelték a magyar kormány elleni állandó áskálódását és azt, hogy saját személyét a párt és az állam érdekei fölé helyezi. A pohár viszonylag hamar, 1957 nyarára betelt, a bukott politikust Moszkvából Krasznodar városába – amely akkoriban nagyjából 300 ezres település volt Oroszország déli részén, 100-120 kilométernyire a Fekete-tengertől – költöztették.
A történész szavaival élve Rákosi luxusszáműzetésben élt. Egy ötszobás, jól felszerelt lakást kapott házvezetőnővel (aki természetesen a KGB ügynöke volt), ingyen étkezést, havi 2000 rubel költőpénzt és saját használatú gépkocsit. Ezeken felül évente szanatóriumi beutalót Szocsiba, illetve feleségével másfél-két hónapig használhatta a gelendzsiki pártüdülő vendégházainak egyikét is. Mindezt az SZKP KB költségvetéséből állták.
Ám hiába a fényűző körítés, akkor is száműzetésről volt szó, Moszkva reményei szerint Rákosi így nehezebben tudott a szovjet vezetés nyakára járni és kapcsolatot tartani a nemzetközi kommunista mozgalom vezetőivel. Energiái lekötése szándékával rávették, hogy írja meg emlékiratait, amihez utána küldték a könyvtára megmaradt részét, és könyvtárközi kölcsönzéssel juttattak el hozzá irodalmat. De ha ezenkívül bármit kért, a válasz mindig ugyanaz volt: forduljon a magyar vezetéshez.
Bár a könyvön elkezdett dolgozni, de a mellőzést, az elszigeteltséget nehezen viselte. Öccsének, Bíró Ferencnek azt írta, hogy még Horthy legszigorúbb magánzárkájában sem volt annyira elzárva a külvilágtól, mint Krasznodarban. Pedig a jövő minden szempontból még kényelmetlenebbül alakult Rákosi Mátyás számára, erről lesz szó sorozatunk következő részében.
