Jégcsapok lógnak a csatorna
eresztékein. Mindenütt csúszós,
csatakos a járda. Béla bácsi, a
háta mögött házmester, de csak
házfelügyelőnek szólíthattuk,
kora reggel és késő este kaparja,
takarítja a kenyér- és a cérnabolt közötti forgalmas járdaszakaszt. Hiába, az akkoriban még
sűrűn cirkáló, locsolókocsikból
avanzsált hótolók rendre viszszatolják a lucskos havat.
Korán beköszönt a karácsony. Már Mikulásra megjön.
Ilyen a rendszer, nem cicózik,
a megyei tanács nagytermében
már idejekorán áll a csillagokkal teli fenyőfa. Még apám visz
el a szakszervezeti ünnepségre,
ahol előre figyelmeztet, Jézuskáról s az angyalokról szó se essen.
Az ajándékomat a szakszervezet állja. Bőkezűen, egy méretes fadominókészlettel lepnek
meg. Sokan vagyunk gyerekek,
a többiek sem válogathatnak, a
Télapó zsákjában szűkös a választék. Azok az ötvenes évek
nem a mi Paradicsomunk.
Hazafelé is gyalogolunk, drága édesapám hiába fogja a kezemet, az Antikváriummal
szemközti játékbolt kirakatánál
csökönyös csacsiként befékezek.
Szótlanul tapasztom a képem a
vitrinüvegre. Hiszem, remélem,
látja, mi után sóvárgok. A hatszáz forintos villanyvasút után,
de rácsodálkozom a búgócsiga
mellett tündöklő, tornyokkal
teli papundeklivárra, és a zöld
farolós postakocsi sem hagy hidegen. Hazaérve leveszem az
átázott zoknimat, közben hallom, Pityunak kell egy új cipő.
Apám korai halála után sem
fényesebbek a karácsonyok. Szerényebbek és magányosabbak.
Édesanyámmal közösen válogatunk a díszesebbnél díszesebb
fák között. A képeslapokról. A
sánta Kati néninél, a Kazinczy
utcai kis trafikban színes üdvözlőlapok is vannak. Mamám
praktikusan olyanokat keres,
amelyeken csillognak az ezüstös szaloncukrok, és a háttérben
már egy jókedvű kéményseprő
szerencsemalacot szorongat a
hóna alatt, miközben a pezsgőt
tölti. Nehéz anyukám kedvére
tenni. Magam is töprengek, vajon milyen plafonig érő karácsonyfát kívánna magunknak. S
mi minden lenne rajta és alatta,
ha csak rajta múlna. Már sosem
tudom meg, mondogatja, kettőnkért kár lenne.
Hiába küldözgetjük a jókívánságokat, mindig akad egykét olyan rokon vagy fontos
ember, akiről megfeledkezünk.
Nekik bélyeggel ellátva magam
csempészem az ízibe megírt,
megcímzett lapokat a postaládájukba. Útközben pedig a csodára várva egyedül nézelődöm
a játékboltban.
A fiatalon megkopaszodott
Kassai úr régi bútor az üzletben, magától találja meg, minek örülnék a legjobban. Kedvemért felrepteti a nyolcvan
forintos helikoptert, amely a
neoncsőhöz csapódva darabokban landol a pult mögött.
Gyorsan a dobozába söpri, én
megszeppenve távozom. Évtizedekkel később közösen emlegetjük, mint egy szép emléket.
Feleségem, Jutka, szerencsésebb, számára a boldog gyerekkorától a karácsony a legszebb
családi ünnep. Nem tudja megemészteni, hogy sosem tudom
befaragni a fát a tartójába. Szeretett apósom ügyes kezű mesterember, a baltával is jól bánik,
helyettem csinálja. Helyettem
díszíti fel. Ha tudná, életünk
végéig emlegetjük, milyen jó
volt, amikor nem nekünk kellett pepecselni a díszek akasztgatásával, a lámpasor felfűzésével. Nem is voltunk hálátlanok.
A vacsora előtt mindig biztos
megtalálta a fa alatt neki szánt
sálat, kesztyűt és a meleg mamuszt. Egyébként bevallom, az
ajándékok kiválasztásában sem
voltunk különösen kreatívak.
Majd volt néhány emlékezetes karácsonyunk, vagy több
is. Olyan rosszul kezdődő, de
végül happy enddel végződő.
Amikor kiválasztottuk a Metró áruház legszebb, kedvezményes árú fáját, megkértük az
eladót, faragja be a drága, kovácsoltvas állványba. Másnap,
amikor érte mentem, kiderült,
a tartó ripityára tört. Késő
délutánig mobilon vitáztunk,
egyezkedtünk, majd végül a
szeretet nagy ünnepe alkalmából könnyes szemmel borultunk
egymás vállára a messzi Sopronból jött kereskedővel. Végül
majdnem ott tartottunk, hogy
együtt karácsonyozunk. Hiába,
ilyen az ember, megesik, hogy a
nagy készülődés jegyében olyan
feszültség lesz úrrá rajtunk,
amely már csak a gyantaillatú
fa tövében oldódik fel.
Az sem volt piskóta, amikor
aznap reggel tudtam meg, hogy
vendégünk lesz az ünnepi vacsorára. Jó barátom-kollégám
nyakunkba sózta Jevtusenko
doktort, a rendszerváltás utáni
időkben nálunk haknizó természetgyógyászt. A nagy varázslót, aki Ukrajnából jött,
Csernobil közeléből, és csodálatos képességekkel bírt. A
mellnagyobbítástól a dadogásig minden nyavalyával foglalkozott. Számára az új esztendő
jelentette volna az igazi karácsonyt, de a mi szentesténken
sem akart magányosan ünnepelni. Kapott ajándékba egy
celofánba burkolt, ránézésre
méretezett inget, és jó hat órán
át kedélyesen szótároztunk.
Később már fejből, oroszul kérdezgettük, kell-e csája. Imponálhatott neki a kedvességünk,
mert lányomnak adott egy ropogós ötrubeles bankót. Máig
is őrizzük.
Vacsora után még maszekolt
is egy kicsit, anyósom migrénes
fejfájását gyógyítgatta, nem is
akárhogyan. A mama a speciális energiaáramlással együttes
gyógytornát egy bordarepedéssel megúszta. Esküszöm mindenre, nem én bírtam erre rá.
Egy időben a Bükkszentkereszthez közeli Rókafarmon
vertem tanyát. Velünk szemben
volt a kint lakó erdész háza, a
fenyőültetvénye választott el
minket. Itt jóval karácsony előtt
kezdtük szemelgetni a családnak tetsző tűlevelűeket. Mivel
csaknem valamennyi féloldalas, éretlen s kajla volt, végül
egy városi normandot választottunk. Közben az erdei szomszédom kikotyogta, hogyan
ijesztenek rá a fatolvajokra.
Korábban magam is elhittem,
hogy novemberben olyan kotyvalékkal permetezik le a szebb
fenyőket, amelyek a szoba melegében oldódva elviselhetetlen
bűzt árasztanak. Megtudtam,
ez csupán egy városi legenda fatolvajok elriasztására.
Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom? – lassan már a dallama
is feledésbe merül. Sokak már
azt sem tudják, mit is ünneplünk az újesztendő előtt nyolc
nappal. Magam is későn ébredtem. Három évtizede, hogy
egy atyai jóbarátom elmagyarázta, mi a különbség az áldott
és a kellemes karácsony között.
Most magam is újítok, időszerűen és aktuálisan: Áldott és
békés, még békésebb ünnepeket
kívánok, minden kedves Olvasómnak! A forrongó világunk
minden lakójának.
SZÁNTÓ ISTVÁN
