Saját kárán is tanul az ember. Egyszer és mindenkorra véget vetünk a szilveszteri házi buliknak. Kinek is van kedve másnaposan takarítani, mosogatni, mások duhajkodásának nyomait eltüntetni. Mennyivel egyszerűbb a barátokkal, jó társaságban búcsúztatni az óévet egy elegáns étteremben, ahol a fene se bánja, ha pezsgőfoltos lesz az abrosz vagy bokáig gázolunk a széttaposott papírdudában és a konfetti halomban. Igaz, hogy egy ilyen beugró személyenként egy havi átlagfizetés harmada, de hát egyszer élünk. Az otthoni hacacáré sem sokkal olcsóbb.
Sok miskolci kisvendéglő és kultúrház csábít ilyen szilveszteri rendezvénnyel, ám mi a Tokaj vagy a Juno szálló között választunk. Csak itt vannak zenés-táncos, puccos bálok, s mindkét helyen maguk a főnökök igazi vendéglátók. Fitos Pista vagy Barna Gyuri megválogatja a vendégeit, a város krémje őket választja. Mindkét épület echte szocreál, csupa szögletes, hatalmas üvegablakokkal. Belülről viszont méltóságot árasztó a berendezés.
Pontosan emlékszem, az 1983-as esztendőt a Tokajban engedjük el. Megkapom az első szmokingomat, nejem kiválasztja a ki tudja hányadik estélyijét. Külön billegetjük magunkat a tükör előtt, miközben a szívem facsarodik, először szilveszterezünk a gyerek nélkül. Eszünkbe se jut, ha nagy lesz, aligha sopánkodik majd ugyanezért miattunk. Közben kiderül, a propelleres nyakkendőhöz szmoking ing kellene, de sebaj. Csak a Tokajban nyugszom meg, amikor látom, a konzervatív nyakkendősök túlsúlyban vannak.
Még a menükártya sem akármilyen, aranyozott betűs, mint az esküvői meghívók. Előétel hortobágyi palacsinta, majd igazi egri húsleves. Teli a csésze apró, kockára aprított marhahússal. Mulatságos, mindenki a bögre fülét fogva kortyolná a húslét, nekem tilos, a nejem figyelmeztet az etikettre. A főétel valami kimondhatatlan nevű, szokásos aprócska hús, barnaszósszal telefirkált nagytányér. A kiszolgálás gyors, szupergyors, már délelőtt mindent kiporcióztak, a személyzet pedig sietne. Nekik is ünnep a szilveszter. Mégis három órát ücsörgünk a damaszt abroszos asztaloknál. Közben szól a zene, de mi az igazira vágyunk. A fénypontra. Máté Péterre, aki ezen az éjszakán hat helyen is fellép.
Lagymatag társalgás folyik, a nők a másik asztalnál ülőket beszélik ki. Ki tudja, ki mennyiszer látta már ikxet és ipszilont ugyanabban a telibe csillogó, széles dekoltázsú, fekete rongyban. Ha erre is ráunnak, csoportosan lépnek le a mosdóba, különös megfigyelés a hölgyek egyedül nem mennek ki. Mi férfiak csak azt sajnáljuk, kihagyjuk Hofit, az odamondogatót, s csak a két hét múlva szokásos ismétlésben látjuk.
Máté művész úr is csak beesik. A söntésben kezd, kispohárból gyűjt erőt. Közben tájékozódik, hol is lehet. Megtudja, nálunk éri meg a Himnuszt. Lehuppan a zongorához, megnyugszik, minden behangolva, bekészítve a pohárkák a pianínón. S már is hull az elsárgult levél… – jellegzetesen dohányfüstösen rekedtes, kellemes hangja betölti a termet.
Egyszerre állunk fel, le kell táncolni a vacsorát. Gyuri, a főnök egyenként kérdezi, elégedettek vagyunk-e, próbálja ránk beszélni a még megmaradt krémpoharakat. Megvigasztal, éjfél után a mustáros virsli mellé szerencsét hozó, kolbászos lencseleves is dukál. A konyhából előbukkanó séf malaccal a hóna alatt ugyanezzel bíztat. A kisröfi megúszta a tepsit, de ezt az éjszakát a farkincája bánja. Jómagam kicsit rántom meg, ez is egy százasomba kerül. Ennyit csak megér a rám váró szerencse.
A sztárvendég felszabadultan ontja az év slágereit. Nincs leállás, a lassúbb számoknál nem csak megpihenünk, össze is lehet bújni. Vagy magunkban merengeni, mit is hozhat az újév. Előtte, pontosan 10 perccel durrognak a pezsgőspalackok, a város kint csendes, még sehol sincs a petárdás, kutyariasztós, tűzijátékos világ.
A Himnusz alatt párunk kezét fogva mozdulatlanul csúszunk át az ismeretlenbe. Boldog, boldogtalan koccintgat, egymást köszöntgeti, aztán a bennfentesek Gyuri irodájába sietnek telefonálni, az otthoniakkal bujékolni. Mamám ébren van, várja a hívást, közben a kedvenc grillázs malacát majszolja. A lányom már alszik.
Nem kell taxit rendelni, Barna úr kedvéért felsorakoznak a vendéglátó ház elé. Komor, ködös az idő. Hébe-hóba szállingózik a rögtön olvadó pihe. Látjuk, Máté Pétert besegítik a kombi Mercedesébe. Ez volt a legemlékezetesebb miskolci fellépése. Az utolsó, a legutolsó száma máig is a fülemben cseng. Magamban, magamnak minden újév hajnalán felcsendül. Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom….
