Sok jó cimborám búcsút mondott már szülővárosunknak.
Többen a rendszerváltásig egyszer sem jöttek haza.
Imádok velük barangolni a
belvárosban. Ami nekem, bennszülöttnek olyan természetes, ők
mindenre rácsodálkoznak. Akik
fél évszázada hagyták el a várost,
pengeélesen emlékeznek, mi,
hol és milyen volt annak idején.
Majd innentől felhatalmaznak,
küldjek sok képet a dinamikus
változásokról. Mostanában sokszor gurulok végig a Debreceni utcán. Ott, ahol a magyaros
monszun idején, a sajtlapukkal
burjánzó mederben még a Pece
csörgedezett. Talán ez az a városrész, amely teljesen spontán,
felismerhetetlenül megváltozott.
A napokban Budapestre,
György Évikének küldözgettem
néhány fotót a valamikori házukról. Jeleztem, a csaknem két
évtizede lakatlan otthonukat
most bontják. Mint a virág szirmait, hetekig fejtegették a falakat. Már látni, az épület alá
volt pincézve, és a teljesen körbezárt udvarán óriási kert lehetett tűzfalakkal körbebástyázva.
A harmincas évek stílusában
tervezett házat Györgyék után
Wassermannék, utánuk pedig a
Mezei család birtokolta. Végül
egy új tulajdonos szállodát szeretett volna felhúzni oda. Csak
a sorozatos válság akadályozta meg a hotel megvalósítását.
Egyébként ez a ház volt az utca
legszebb, legmutatósabb épülete.
Évikével telefonon leltároztuk le
mindazt, amit már csak mi vagy
ő tudhat erről a rövidke utcáról.
Például közismert volt, hogy az
Észak-Magyarország hatvanas
évekbeli főszerkesztője és a Kossuth Gimnázium igazgatónője
élete végéig ott lakott a majdani
KISZOSZ székháza melletti épület földszintjén. A májusi ballagások, a szerenádok éjszakáján
mindenkit felébresztve diákok
százai énekeltek arrafelé.
Tőle tudom, a kiskereskedők
házában korábban egy balettiskola volt. Maga is járt oda. A
szemközti Guttmann tánciskolában viszont ő sem tanult. Viszont, mint arrafelé mindenki,
ismerte a patak túloldalán lévő
családot. Emlékszik, amikor a
tánctanárnő volt udvarlója meghívta őket Amerikába, majd viszszajövet egy szerelmi háromszög
pletykái terjengtek a városban.
Persze alaptalanul. Különös figura volt a házukkal szemközti,
mindig harsányan jókedvű Szűsz
Lajos, Lajcsi bácsi, a vásározó. Jól
menő üzletember volt, pulóverekben utazott, a ház előtt parkoló
kis kerekű Wartburgjának tetején mindig ott mereszkedtek a sátorpuskák. Esténként a patakot
megkerülve a kiskereskedők klubjában múlatta az időt. S míg az
ördög bibliáját keverte, az unokaöccse elkötötte az autóját, és
meg sem állt, míg be nem hajtott
a járdán át az Expressz étterembe. Szerencsére mindenki épségben megúszta a kalandot, csupán
az autó alakult át valamennyire.
Ott, a klubban kártyázott a
város elitje, a jól kereső maszekok és a közigazgatásban dolgozó
fontos emberek. A fél város tudta,
ez az a hely, ahol a kártyaasztalnál a forgandó szerencse jegyében
mindent el lehetett intézni vagy
még az annak ellenkezőjét is. A
patakot a Berzeviczytől a Debreceni utca végéig lefedték. Nem
volt társadalmi egyeztetés, ezt
valaki csak úgy megálmodta. Betoncsőbe börtönözték. Mára már
esélyünk sincs, pénz meg nem is
lenne rá, hogy ismét a Pece vize
csordogáljon az utca közepén.
SZÁNTÓ ISTVÁN
