Több mint húsz évig tartott
az egyenlőtlen konkurenciaharc a vármegye két napilapja
között. A rendszerváltás után
az Észak-Magyarország éppúgy, mint a többi megyei lap,
külföldi tulajdonba került. A
Déli Hírlap árván maradt, s
mint az egyetlen hazai tulajdonú napilap, csak az olvasók, az
előfizetők kegyéből több mint
két évtizedig küzdött a fennmaradásért. A szűkülő reklámpiaci torta apró szeleteiért. Folyamatos hidegháborúban éltünk
egymás mellett, tudtuk előre,
hogy a tőkeerős, osztrák médiacégnek áll a zászló. A szinte
nincstelen, nyomda és terjesztési hálózat nélküli önkormányzati tulajdonú lap sorsa megpecsételődött.
Végül 2002 tavaszán, amikor
a két megyei napilap egyesült,
mindannyian egyfajta győzelemként éltük meg ezt a történelmi pillanatot. Már csak
azért is, mert a kétezres években egymást érték a lapbezárások, az újságok felszámolásai és
az ezzel járó elbocsájtások. Mi
viszont a tárgyalóasztalnál értük el, hogy a Déli Hírlap munkatársainak nagy része ne maradjon állás nélkül. Egy olyan
régióban, ahol a munkanélküliség csúcsokat döntögetett.
Megvallom, az összeolvadás
csaknem három esztendeig tartó diplomáciai egyezkedés következményeként jöhetett létre. Úgy, hogy ezt megelőzően
érdekes események zajlottak a
kulisszák mögött. Emlékezetemből kitörölhetetlen, hogy mi
történt, amikor az osztrákok
egyik főszerkesztője meghívott
minket egy jávorkúti szakmai
konferenciára. A magyar újságíró szövetség szervezésében
németül, szinkrontolmácsolásban hallgattuk a lapszerkesztés fortélyait. Az előadó egyáltalán nem volt tekintettel arra,
hogy a hosszú asztalnál nagy
múlttal rendelkező kollégák ülnek. Miután érzékeltük, hogy a
messziről jött kolléga egyáltalán
nem kíváncsi a véleményünkre,
és nem a kérdéseink megválaszolására készül, egyenként, a
földszintes faház ablakain átlendülve elhagytuk a helyszínt.
Hogy végül mégis egyesítettük a két napilapot, annak egyik legfőbb oka, hogy
a központi és a német partnermédiák szó szerint cserben
hagytak. Kihátráltak a DH
támogatása elől.
Most, közeledve március
idusához jut eszembe, hogy az
egyesítés után magam is részt
vettem a szokásos, kéthavonkénti workshopokon. Csodálatos események voltak, ilyenkor
az Ausztria legnyugatibb szegletéből jött lapvezető kielemezte a megjelent újságokat. Miután a közös nyelv az angol volt,
és vendégünk a szerbuszon és
a köszönömön túl mást nem
tudott magyarul, leginkább a
képeket elemezte, kritizálta.
Persze az is feltűnt neki, ha egy
cikk a szokásosnál terjedelmesebb. Így derült ki, hogy a sógoroknál hiányos a történelemtanítás. Főleg a közös krónikánk
részleteiben nem mélyülnek el
teljesen.
Mintha most lenne – az
osztrák szerkesztő szúrós
szemmel rábökött egy féloldalas cikkre, amelyben éppen a
Rákóczi-emlékév egyik kiemelt
eseményéről emlékezett meg a
szabolcsi Kelet-Magyarország.
Mi tagadás, megállt a kés a levegőben, elsőre egymásra pillantgattunk, ki lesz az, aki ékes
angolsággal elmagyarázza, ki
is az a Rákóczi, és miért is volt
számunkra fontos ilyen hoszszan írni erről az eseményről.
Miután a vendég háromszor is
rákérdezett, ki az a Rákóczi, a
legjobb angolosunk megértette
vele, ő volt az, aki a Habsburgok elleni szabadságharcot vezette. A messziről jött kolléga
kellő empátiával palástolta a
tudatlanságát.
Angolul – még jómagam is
megértettem – megjegyezte,
mindig tanul az ember.
