Az első fekete-fehér fényképet úgy a hetvenes évek elején
a rendőrségtől kaptam. Gyorshajtás miatt, cirka hetvenkilométeres sebességgel mehettem
a Szentpéteri kapuban.
Egy olyan fehér, lesben álló
Ladából kattintottak rám,
amelynek az elején még tányéros kütyü volt, a rendőr
meg az anyósülésről fotózott.
Egyszerű negatívra filmeztek,
aztán vagy sikerült az előhívás, vagy nem. Ezeken már
rajta volt a dátum és a sebesség, tehát nem sok értelme lett
volna a mentegetőzésnek. Akkoriban még a kapitányság laboránsa nagy úr volt, ha úgy
tetszett, egyszerre akár három
tekercs film is fényt kaphatott.
Sokáig őriztem a lassan sárguló fotót, majd a Trabantom
új tulajdonosának ajándékoztam, hadd lássa, mit tud ez a
piszkosszürke kétütemű.
Emlékszem, a bírságolócsekk
melletti képen hátulról látszik
a Trabantom – rendszáma IC
11-75 –, gyanútlanul suhanok Sajószentpéter irányába.
Mindannyiunk fejébe vésődött, Miskolcon és a környéken hol, merre bújhatnak meg
a traffipaxok. Korábban, míg
csak motoroztam, ritkaságszámba ment, hogy találkozzak a városban a háromlábú,
Doppler-effektussal működő,
nagy tányéros sebességmérővel.
Miskolci szomszédunk, a
hernádvécsei Babácsi Jani
rendőr volt, értett ehhez a kezdetleges masinához, így ő volt
a belvárosban száguldozó autósok réme. Gyakran települt
ki a Szent István utca közepe
tájára vagy Miskolc határára.
Ilyenkor oldalkocsis motorjából elővette a mérőmasinát,
társát pedig jó előre, legalább
háromszáz méterre küldte.
Babácsi alezredes régi motoros volt a közlekedésrendészeti osztályon, s hamar megkedvelte ezt az akkor még
ritkaságszámba menő kütyüt.
Vadászat közben, kíváncsiskodó felnőttek, gyerekek gyűrűjében árgus szemmel nézte
a műszert, és ha gyorshajtót
észlelt, rádión át riasztotta
kollégáját.
Ennyi autó, mint most még
nem volt, igazából mi helyiek
is tudtuk, kinek milyen négykerekűje van. Persze szabadtéri összezördülések és verbális
csetepaték gyakran előfordultak. Akik nem hittek az őt
megállító rendőrnek, visszabattyogtak, hogy saját szemükkel nézzék meg, jól mértek-e. Még nem tanultuk meg,
hogy ilyen ügyekben a szánom-bánom fohászok a leghatásosabbak a szőrös szívű
rendőrökkel szemben.
Később, a fotókkal dokumentált büntetésekkel már
nem sok mindent tehettünk.
Fellebbeztünk, mentegetőztünk és ezerszámra gyártottuk az ilyenkor számba
vehető alibiket. Egy szabálysértési előadó ezekből a mesékből kétkötetes könyvet szerkeszthetett.
Sándor bácsikám a nyolcvanas években Amerikából
hozta az első sebességmérőt
előrejelző Radatront. Aprócska, zsebrádiónyi elektronika,
és azzal kecsegtetett, messziről
kiszúrja, ha valahol lesben állnak a rendőrök. Pónus Ferenc
alezredes, a közlekedési osztály akkori vezetője is kíváncsi
volt, mit tud ez a készülék. A
Szentpéteri kapuban próbáltuk tesztelni, bekalibrálni, de
hamar rájöttünk, az amerikai rendőrök más frekvencián üldözik a gyorshajtókat. A
Radatron egyszer-kétszer sípolt, amikor rátettük a hazai
traffipax antennájára. Akkoriban, a nyolcvanas években
megnyugodhattak a rendőrök,
az éjjel is látó trafikkal szemben nincsen hatékony védelem.
Most bezzeg ismét ránk jár
a rúd. Fél szemmel az órát kell
figyelni, hiszen már elegendő egykilométeres sebességtúllépés, és az egyre apadóbb
pénztárcánk bánja a figyelmetlenséget. Egyébként elég
logikátlan ez az tarifa, lehetne
a bírságot akár százméterenként is kiszabni. Igazságosan.
Ám valaki úgy találta, ha
már meg kell húzni a nadrágszíjat, az újabb megszorításnál
csak azok jöhetnek szóba, akiknek még tankolásra is telik.
Lassan jársz, többre mész…
SZÁNTÓ ISTVÁN
