A hetvenes évek derekától gyökeresen megváltozott
a miskolci Zsarnai piac. Oda
lett a Zalatnay Cini örökzöld
slágeréből megismert „ha kimegyek az ócskapiacra” filing.
A Sajó-parti piacot ellepték
a Lengyelországból érkező árusok. Akkoriban, a napi megélhetésükért küzdő lengyelek ördögi
spirálban keringtek. Szovjetunióban alaposan bevásároltak
olyan kisgépekből, szerszámokból, nálunk ismeretlen műszerekből, amelyeket itt, Miskolcon
is eladhattak. Ránk sózhattak.
Megesett, hogy egy idős asszony utolsó kombinált fogóját
csak azért vettem meg, hogy ne
késse, le a hazafelé induló buszt.
Így alakult ki a helyi KGST piac,
amelynek egy idő után magam
is rabja lettem. Itt aztán soha
nem látott elektromos fúrókat,
kézi szerszámokat, gyalupadot,
szuper csavarhúzókat, fogókat
vehettem, amelyek úgy hiányoztak nekem, mint annak a bizonyos üveges tótnak a hanyatt
esés. Később drága apósom is betársult ebbe a felvásárlási akcióba, mint bádogos mester megszállottan kereste a jobbkezes
lemezvágó ollókat és az elektromos köszörűt. Az is igaz, folyamatosan figyelmeztetett, csak
óvatosan a szerszámokkal, ezekkel dolgozni is kellene egyszer.
Nem hallgattam rá.
A lengyel turistáknak álcázott
seftelők mindent olyan olcsón kínáltak, hogy nem volt lelkierőm
otthagyni a szivargyújtóról működtethető kocsi mosó szivattyút vagy a kis polírozógépet.
Akkoriban minden Szovjetunióban gyártott termékre belegravírozták az árát. Máig sem
tudom miért, mintha ezzel sugallták volna, a kommunizmusban nincs infláció, nem lehet
áremelés soha az életben. Végül
egy magyarul is tudó krakkói
bányász elárulta, ezek a bevésett számok csak irányjelzők.
Záhonytól Vlagyivosztokig ennek alapján számolták ki az állami üzletekben, hogy mennyit
kell zsebbe fizetni, ha kihozzák,
mondjuk az autós kistévét vagy
Minivizort a raktár rejtekéből.
Hamar eljött az idő, amikor
megtelt a garázsom csupa olyan
kézi szerszámmal, amellyel egy
kisebb üzemet is beindíthatok
majd a nyugdíjas éveimben. Mivel mindig csodáltam a kétkezi
munkás mestereket, akik már
ránézésre tudják hatos vagy kilences fogóért kell a táskába
nyúlniuk, sokáig tervezgettem,
barkácsolni fogok.
Faltam az Ezermester újságot is, amelyben jobbnál jobb
ötleteket találtam, hogyan csináljunk ládából pelenkázó
asztalt. Ilyenkor elképzeltem
magamat a gyalupadnál, ahogyan körfűrésszel a kezemben
méretre szabdalom a virágtartó elemeit. Olyan olcsó volt az
olajleeresztő teknő – Gyélaju
CCCR – hogy nem hagyhattam
ott a végeláthatatlan ócskapiac sivatagában. Ám amikor eljött az ideje, hogy leengedjem a
tűzpiros Ladám fáradt olaját,
magam is fáradt lettem. Megvallom, legalább három ládára
való, zsírúj, idejét múlta lengyel-szovjet időkből származó
hóbelevancot zsákmányoltam.
Közben eltelt az idő, már a kezem is macskásodik, ha sokat
verem a számítógép klaviatúráját. Szabadulnék a megálmodott és már meg nem valósuló
kisüzembe tartogatott fogóktól-kulcsoktól és a nem használt
szerszámkészleteimtől. Persze a
szenvedély nem csitul, a régi
láz, az értékteremtő kézműves
vágyam nem lankad. Ha kell,
beállítom a számítógépes tévét, amely naponta háromszor
megadja magát. Visszakapcsolom a biztosítékokat és arrébb
tolom, elhallgattatom a dübörgő mosógépet és egyhetes kérvényezést követően kicserélem
a kiégett izzókat. Igaz, ezekhez
a feladatokhoz ritkán kell szerszám, ám ha mégis, olyan tettre
kész vagyok, mint amikor még
a homokfelhős Zsarnain bóklásztam, vadásztam….
SZÁNTÓ ISTVÁN
