Úgy tartják, hogy a tiszteletet megkövetelni nem, csak kiérdemelni lehet.
Orvosi szakmám sok éve elhunyt professzora régi, poroszos stílusú vezető volt. Még nem látta senki, hogy megérkezett az intézetébe, de a kollégák már szinte a levegőben érezték jelenlétét.
Durván, lekezelően beszélt mindenkivel, orvossal, nővérrel.
Évek múltán, már nyugdíjasként egy rádióműsorban panaszkodott: „Nem értem. Miért voltak ennyire hálátlanok a kollégáim? Ugyanis aznap, amikor utoljára voltam az intézetben, azonnal kipakolták a szobámat és nekem már többé nem volt helyem ott.”
Én viszont egyáltalán nem csodálkoztam…
Eltemettük Katona Zolit, főnökömet, mesteremet, a megyei kórház egykori igazgatóját.
A Barátom volt.
Ő volt az az ember, az a vezető, akit sem szemtől szemben, sem pedig a háta mögött, nem “Zoltánoztak”.
Mindenki Zolinak hívta.
Ezzel együtt az emberek mégis a tisztelet hangján beszéltek vele.
Hogy miért? Mert kiérdemelte és nem utasításba adta.
A csúcson is megmaradt annak, aki volt: Katona Zolinak.
Hogy milyen volt az a kórház, amit igazgatott?
A kórház azért jó és mindig akkor volt jó, amikor olyan vezetője volt, aki beosztottként is ott dolgozott, mondhatni ott született, ott nőtt fel a kórházban.
Zoli ilyen vezető volt. “Ezt a kórházat szeretni is kell, nemcsak igazgatni. “ – mondogatta nekem.
A kórház fejlődése a kezdetektől – évtizedeken át – egy határozott ívet írt le.
Azzal kezdődött,hogy lett egy kórház a város szélén, ezt követően pedig egy “kórházváros” a város szélén .
A “kórházváros” pedig “Csillagpont kórházzá” fejlődött.
Ebben a szárnyalásban benne van minden igazgatónak a munkája, kivéve
egy-két egykori, “kérész életű“ vezetőjét.
Ennek az ívelésnek a csúcsán, a legmagasabb pontján volt ott Zoli.
Ő folytatta elődei munkáját és alapozta meg utódai eredményeit.
Egészen hétköznapi ember is tudott lenni. Emlékszem, amikor el akarták vinni miniszternek, rengeteget dilemmázott. Nem tudta, hogy mit tegyen. Aztán eljött a nap, amikor mennie kellett Budapestre. Szomorúan búcsúzott. ”Jó miniszter leszel.”-mondtam neki.
Eltelt néhány nap és egyszer csak vidáman, fülig érő szájjal megjelent.
“Mi történt?” -kérdeztem. ”Jó nekünk itt falun, nem megyek sehova.”Felvette a megszokott fehér köpenyét, s mintha mi sem történt volna, munkához látott. Várták a helyi feladatok, szeretett kórháza, baráti köre, családja.
Zoli tudott humoros is lenni.
Az éppen aktuális ágyszám leépítés idején, amikor érezte a főorvosi kar ellenállását, azt mondogatta :“Tudod, a kórházi ágynak négy lába van, de a legfontosabb – ami nem látszik – az a tőgye.”
Aztán eljött az a nap, amikor váratlanul közölte velem, hogy elmegy a kórházból.
Budapestre mentünk, megálltunk egy parkolóban. Cigarettára gyújtott és hozzám fordult:
”Holnaptól már nem vagyok a főnököd”-mondta lazán.
Megdöbbenve kérdeztem: ”Miért, hova mész ?“
“Tudod, sok évtizedet lehúztam ebben a kórházban. Nézem a parkolóban a jobbnál jobb autókat, és nekem, az igazgatónak még egy rendes autóm sincs. Ideje pénzt keresni.”
A maiak számára ez már hihetetlen és elképzelhetetlen, de Ő nem a gazdagodás lehetőségét látta a vezetői pozicióban, hanem az alkotás örömét.
Néhány hete találkoztunk.
Természetesen szóba került a kórház, hiszen mindketten szerettük, magunkénak tudtuk. “Mi újság a kórházban?”-kérdeztem. ”Nem tudom, én nem mehetek oda, a szívem szakad meg, amikor arra járok.”-folytatta.
“Azért mondd meg minden kollégának, akivel esetleg találkozol,hogy vigyázzanak rá, mert – úgy mint Neked – nekem is életem ez a kórház.”
