A szívem facsarodik, amikor
meglátok egy életképes BMW
Isettát, a hatvanas évek Nyugat-Németországának ikonikus
kisautóját. Mindössze kétszáz
márkáért százszámra kínáltak
ilyen kétszemélyes, elölről nyíló
ajtós törpeautót a hamburgi piacon. Pontosan 1971 tavaszán
akár kettőt is vehettem volna,
de ezekre nagyobb lett volna a
vám, mint egy Trabant ára. Már
elképzeltem, beleéltem magam,
hogy egy ilyen háromkerekűvel
gurulok haza. Végül az első kocsim csak egy szürke PVC Jaguár lett, és ha ezeket máig is
megtartom, mindkét kocsim
mostani ára legalább hét számjegyű. Vajon ennyire romlik a
pénz, vagy ilyen ütemben drágulnak az autómatuzsálemek?
Oláh István mint egy nagykereskedés tulajdonosa, a régi
modellek gyűjtője, restaurátora, úgy vallja, is-is. Miskolci telepén elszórva legalább 12
megcsodálni való, régi autója
van, részben felújítva, oldtimer
rendszámmal, vagy felújításra
váró rozsdamarta kocsik. Úgy
másfél évtizede felismerte az
ebben rejlő értékmegőrző befektetési lehetőségeket. A Zsigulik,
a Ladák és a Trabantok sokasága azt jelzi, hogy nagy tisztelője a szocialista autógyártás
remekeinek. Ám közben a gyűjteménye visszatükrözi a négykerekűek világában a sokszínű
hidegháborút is.
Hiszen láttam
a raktárban valamikori csillivilli Lincoln Continentált, az
amerikai álom meseautóját is,
de az udvaron egymás után sorakoznak az Opel Olimpia Berlinerek, amelyek közül egy már
nincsen messze a feltámadástól,
a megújulástól. Persze van köztük olyan is, amelyik annyira
rozsdaette, hogy már csak donorként használható. És persze
mellettük találhatók még különböző Riga és Jawa Babetta
motorok is, olyanok, amelyekről
gyerekként sokat álmodoztunk.
Oláh úr úgy tartja, ahogyan
drágul a karosszérialakatos és
a fényezési munka tarifája, úgy
drágulnak a felújított autórégiségek. Mondja, vesz, elad, és
amatőrként restaurál, ahogy
az ideje és a pénztárcája engedi, neve, presztízse van a gyűjtők körében. Igazából persze
inkább vesz, mint elad, hiszen
nem titkolja, ezeknek a felújított, múlt századbéli autóritkaságoknak a zöme a szívéhez nő.
Annyi munka, utánajárás van
egy kocsi korhű helyreállításában, hogy végül nincs az a pénz,
amennyiért megválna tőlük. A
gyűjtés végül szenvedéllyé válik.
Oláh úr nincs egyedül Miskolcon ezzel a hobbijával, ezzel a költséges szórakozással.
Kezében futnak össze a szálak, a veteránautósok csoportjának egyik legismertebb
tagja, ismer minden gyűjtőtársat, segítik egymást, és eleven klubéletet élnek. Elárulta,
van olyan társa, akinek éppen
olyan BMW törpekocsija is
van, amelyről máig is álmodozom. Üzenem, hamarosan
nem várt látogatója lesz.
Ők nemcsak a miskolci régiségvásár tavaszi és őszi szezonján szoktak bemutatót tartani, hanem szervezetten részt
vesznek az oldtimerek hazai és
nemzetközi túráján is. Itt nincs
gyorsulási és gyorsasági szakasz,
ellenkezőleg, a kiírás szerint a
negyven kilométeres átlagsebességre törekszernek. Fontos számukra a megfontolt, biztonságos közlekedés, hiszen ezeknél az
autóknál már csaknem pótolhatatlanok a karosszériaelemek és
az alkatrészek. Amikor többnapos túrán vesznek részt, megesik,
a tulajdonos biztonságképpen a
kocsijában alszik, vagy éjszaka
óránként lemegy, körbenézi a
szíve csücskét.
A nagy többség szereti, ha
közelében van az autója, és
hetente legalább egyszer áttörölgeti, megsimogatja. Örömteli egy ilyen szerzemény birtoklása. Számukra ünnep,
amikor korhű öltözetben túrázhatnak egy versenyen vagy
bemutatón a csupa króm, veterán Opel kocsijukkal, vagy a
kilincsváltós negyvenéves Trabantjával egy sorban viríthat
a már csaknem száz esztendős, életerős Mercedesekkel.
