Eli Sarabi megrázó szavai – a fogságról, családja elvesztéséről, a bajtársiasságról, és a vezetők felelősségéről

ujkeletlive

A szombaton lezáruló tűzszüneti megállapodás első szakasza a Hamász által az október hetedikei mészárlások során elhurcolt 33 fogvatartott kiszabadítását tette lehetővé, közöttük 25 életben lévő túsz térhetett haza, és 8 meggyilkolt izraeli maradványait adták vissza a családnak.

Eli Sarabi múlt szombaton szabadult 491 nap fogság után, miután hazatért közölték vele, hogy feleségét és két lányát a mészárlás közben meggyilkolták. Testvérét szintén Gázába hurcolták, ahol meghalt a fogságban, holtteste még mindig a Hamász terrorszervezet birtokában van.

A legutóbb visszatérők közül Eli elsőként ült le a kamera elé, és a 12-es csatorna riportere – Ilana Dajannak hangsúlyozta, hogy azért vállalta az interjút, és mesélt a családját ért október hetedikei támadásról, elhurcolásáról, és a föld alatt, vasláncokhoz kötözve átélt közel 500 napnyi fogságról, hogy azokért a testvéreiért szólaljon fel, akiket a Hamász még mindig fogvatart, és akiket az államnak kötelessége kiszabadítani.

Elit október 7-én hurcolták el a Be’eri kibucból, akkor látta utoljára feleségét, és lányait.

„A jelenet egyszerűen borzalmas, olyan rettenetes félelem, amilyenhez semmi sem fogható. Tíz terrorista van a házban, kettő közülük engem tart, a többiek a lányokat fogják, és a konyhában állnak velük. Eközben végig Lian [a felesége] azt mondogatja nekik – ‘brit útlevél,’ azt hiszi, ez megvédi őket,” – emlékszik vissza, majd továbbá folytatja – „tudtam, hogy el fognak rabolni, ez teljesen egyértelmű volt számomra. Kiáltottam a lányaimnak – ‘Vissza fogok térni.’ És attól a pillanattól kezdve túlélő üzemmódba kapcsoltam. Nem számít, mi történik velem most, nem számít, mit tesznek velem – visszatérek. Sosem felejtem el a tekintetüket, ahogy rémülten néztek rám. Csak remélem, hogy nem szenvedtek.”

Majd, arról mesél, hogyan hurcolták át Gázába, miközben egy feldühödött tömegben majdnem meglincselték, az első 52 nap egy lakásban tartották fogva, a hátralévő időt végig egy alagútban végig megláncolva. 

„50 méterrel vagy a föld alatt, a higiéniai körülmények borzalmasak. Végül havonta egyszer fürdesz, egy palack vízzel vagy egy fél vödör hideg vízzel. A lábamon lévő láncok egy percre sem hagytak el attól a naptól kezdve, hogy Gázába kerültem, egészen az utolsó napig. Mások időnként megszabadultak tőlük, de én egy év és négy hónapig folyamatosan láncra verve voltam – nehéz lakatokkal, amelyek szó szerint felszaggatták a húsomat.”

Közben felidézi találkozását Hersh Goldberg-Polinnal, Uri Daninoval, és Almog Szaruszival, akiket a Nova fesztiválról hurcoltak el, és tavaly szeptemberig még éltek, és életük megmenthető lett volna.

„Három napot töltöttem velük, és olyan volt, mintha egész életemben ismertem volna őket,” – halálukról csak hazatérése után értesült, pedig azt hitte, hogy amikor elválasztották őket, akkor kiszabadultak. Arról is csak itthon szerzett tudomást, hogy testvére szintén a fogságban vesztette életét.

„Két nappal szabadulásom előtt a személy, akit nevezhetünk ’eseményparancsnoknak,’ büszkén közölte velem a hírt. Megmutatta Joszi fényképét, és azt mondta, hogy a légierő ölte meg. Azt válaszoltam: ‘rendben,’ de nem hittem el.”

A szomorú hírt fogolytársa Ohad Ben-Ami erősítette meg, aki szomszédja kibucból és a szabadulás előtt helyezték őket egy csoportba – „félrehívott, és azt mondta –  ‘minden, amit mondtak neked, igaz.’ Olyan volt, mintha egy ötkilós kalapáccsal vágtak volna fejbe.”

A továbbiakban, élénken emlékezett vissza az első éjszakára az alagútban, ahol több mint egy évet töltött együtt Or Levyvel, Elia Cohennel és Alon Ohellal, és a hosszú hónapok kínzásaira, de ami még az erőszaknál, és az elviselhetetlen körülményeknél is jobban megviselte az éhség volt.

„Az a gondolat, hogy egy szabad ember bármikor vehet egy gyümölcsöt vagy egy pohár vizet – erről álmodsz minden nap. Nem érdekelnek a verések, pedig vertek, és eltörték a bordáimat. Nem számít. Csak adj még egy fél pitát. Aztán már látod, ahogy a hasad teljesen beesik. Egy ponton már el sem hiszed, hogy ez a saját testeddel történik. A legrosszabb időszakokban naponta egyszer kaptunk egy tál tésztát – 250-300 kalóriát,” – de azt is hozzátette, hogy fogvatartásuk meghatározó tényezője az izraeli vezetés nyilatkozatainak hatása, mondván –

„csak az ő reakcióikból tudod, mi történt a hírekben. Ezért a felelősség a vezetésé. A médiában tett nyilatkozataiknak hatalmas erejük van. A terroristák folyamatosan figyelik őket, állandóan követik a híreket. Minden felelőtlen kijelentésnek mi isszuk meg először a levét.”

„odalépnek hozzánk, és azt mondják – ‘a tieitek nem adnak enni a mi foglyainknak? Akkor ti sem kaptok ételt. Ütik a mi rabjainkat? Akkor mi is megverünk titeket. Nem engedik őket fürödni? Ti sem fogtok fürdeni.’”

Elit nagyon megviselte, amikor kis csoportjuk tagjai közül Alon Ohel a Hamász fogságában maradt.

„Megígértem Alonnak, hogy nem hagyom ott. A szívembe zártam őt. Az első pillanattól kezdve örökbe fogadtam. Mindent tudok róla, a családjáról – minden dátumot, a húga, a bátyja, a szülei hobbijait. Hogyan hagyhatnám őt hátra?” – mondta, majd hangsúlyozta – „azon a napon, amikor eljöttem a terroristák elszakítottak tőle, ő egyszerűen nem akart elengedni. Nagyon nehéz pillanat volt. Azt mondta, hogy örül nekem, megígértem neki, hogy nem hagyom ott, hogy harcolni fogok érte, megígértem neki. Azt mondtam neki, hogy ez csak napok kérdése, tényleg.”

Annak ellenére, hogy azelőtt sosem tette, a fogságban a Smá Jiszráelben talált megnyugvást, és aki tudván, kik voltak azok, aki mindent megtettek, hogy a túszalku ne jöjjön létre, és ellentétben a médiában zajló gyűlölet propagandával, súlyos veszteségei és a hosszú fogság kínzásai ellenére – nem dühös.

„Ellentétben azzal, amit sokan gondolnak, nem vagyok dühös. Szerencsés vagyok, hogy 30 évig mellettem volt Lian. Szerencsés vagyok, hogy éveken át ezekkel a csodálatos lányokkal lehettem. Szerencsés vagyok, hogy nem öltek meg. Szerencsés vagyok, hogy 16 hónap után visszatérhettem a családomhoz. Szerencsés vagyok.”

The post Eli Sarabi megrázó szavai – a fogságról, családja elvesztéséről, a bajtársiasságról, és a vezetők felelősségéről first appeared on Új Kelet Live.