ujkelet.live
Nimrod Cohen először osztotta meg annak történetét, hogyan élte túl a két évet a Hamász terrorszervezet fogságában. A szöveg a Haaretzben jelent meg.
Október 7-én hajnali 5:30 előtt keltünk a hajnali riadóhoz. A Golani dandár két harckocsi-legénysége voltunk a „Fehér Ház” őrhelyen. Felöltöztünk és beszálltunk a tankba. Minden nyugodtnak tűnt, és az eljárásnak megfelelően elaludtunk a legénységi fülkékben, miközben egyikünk ébren maradt, hogy hallgassa a jármű rádióját. Hirtelen aknavetők robbanására ébredtünk, majd a rádióban „Lila Eső” hívásokat hallottunk – ami a közelben becsapódó lövedékekre figyelmeztetett. Közvetlenül ezután kiáltások kezdődtek: ,,Behatolás történt!”
A tankkal a gázai határkerítéshez értünk. De a motor túlmelegedett, és lehetetlen volt óránként 10 kilométernél gyorsabban haladni. Terveztük, hogy keresünk egy helyet a megálláshoz, de éppen ekkor találat ért minket. Szemből jött egy bumm-mal, és biztos voltam benne, hogy egy RPG volt. A vezető, Saked Dahan, megsebesült a repeszektől és elvesztette az eszméletét. Elkezdtük végrehajtani a sebesült vezető kimentésére szolgáló gyakorlatot, de Saked teste miatt nem tudtuk elforgatni a lövegtornyot. Ezzel egy időben valaki már mászott is fel a tankra.
Viszonozni akartuk a tüzet, de az ágyút lehetetlen volt mozgatni. A tank megtelt füsttel, és közben végig újabb robbanások és lövések dördültek. Az ABC – atom, biológiai, kémiai levegszűrő – rendszer nem működött, én pedig a számhoz illesztettem a csövét, hogy lélegezni tudjak. Láttam a töltőt, Oz Danielt és Omer Neutrát, a parancsnokot, amint kiszállnak a búvónyílásaikon. Én is ki akartam szállni, de túl szűk volt a hely, és visszamentem a fülkémbe, hogy az ABC-csövön keresztül lélegezzek. Aztán a megfigyelőablakon keresztül láttam, ahogy bakancsok másznak fel a lövegtoronyra.
Láttam, ahogy Omert kirángatják a toronyból. Rájöttem, hogy körbe vagyunk véve, és két választásom van. Vagy kijövök a fegyveremmel és megpróbálok harcolni, és akkor valószínűleg meghalok, vagy fegyver nélkül megyek ki, és bízom a legjobbakban – hogy legalább élve kijutok ebből. Erővel rángattak ki a tankból. Abban a pillanatban elszakadtam attól, ami körülöttem történt. Egyfajta eufóriát éreztem, hogy kijutottam a füsttel teli tankból, és legalább lélegezni tudtam.
Ahogy kijöttem a lövegtoronyból, az első dolog, amit magam előtt láttam, Omer volt, aki haldokolva feküdt a tank testén. Úgy tűnt, már lelőtték, nem mozdult és nem válaszolt, és éppen akkor négy ember kezdett el kotorászni a zsebeiben, hogy megnézzék, mi van nála, miközben végig fényképeztek és telefonáltak. Az első ösztönöm az volt, hogy elinduljak felé, de lelöktek a tankról a földre, és elkezdték kiverni belőlem a szuszt.
Láttam Ozt, amint tőlem egy méterre a hasán fekszik, tiszta vér volt. Ahogy néztem őt, egy ott álló terrorista egy sorozatot eresztett belé. Abban a pillanatban rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen, aki élve jutott ki a tankból. Gyalog vittek a kerítéshez. Ott még több ember várt, akik szintén péppé vertek. Fotósok is voltak ott, és olyan emberek is, akik civileknek tűntek. Egyikük valamilyen fémtárggyal a kezemre ütött. Értettem, mi történik körülöttem, de kívülállónak éreztem magam: nem voltam dühös, nem voltam szomorú, semmilyen sem. Fizikailag ott voltam, de fejben valahol máshol jártam.
Betuszkoltak egy járműbe, és útközben arabul kérdezgették a nevemet, meg hogy zsidó vagyok-e vagy arab. Amikor Gázába értünk, kirángattak a kocsiból, és egy késsel letépték rólam az összes ruhát, a kezeslábasomat, mindent, ami rajtam volt. Teljesen meztelenül hagytak, hátrakötözték a kezemet, és levittek egy alagútba. Az első nap több tússzal is találkoztam, és együtt kezdtük kapizsgálni, mi is történt valójában.
Amikor a fogvatartóim propaganda-videókat forgattak velem, szándékosan furcsán beszéltem, és nulla érzelmet mutattam. Ciki volt nekem az a propaganda, amit rajtam keresztül akartak tolni, ezért direkt bénáztam, hogy ne tudják felhasználni az anyagot. Nem akartam, hogy a szüleim ebben a helyzetben lássanak, és még jobban aggódjanak. Amit pedig végképp nem akartam, hogy ha bármi történne velem, és nem jutnék ki onnan élve, ez maradjon rólam az utolsó emlékük.
Egyszer csak váratlanul beállított hozzánk az alagútba a Hamász vezére, Jechíje Szinwar. Elég közel volt még a háború eleje, amikor az első túszalkuról és a tűzszünetről tárgyaltak. Nem ismertem fel, de vágtam, hogy valami nagykutya lehet, mert egy csomóan kísérték. Leült mellénk tíz percre, és azt mondta, várnunk kell, még egy kicsit szenvedni fogunk, „amíg haza nem visznek titeket”. Volt benne valami sárm, nagyon tudta, hogyan kell kedvesnek lenni. Meg nem mondtad volna róla, hogy egy gyilkos terrorista szervezet feje.
A fogság alatt rengeteg fekete humor volt, meg viccelődtünk a halállal. Ez sokat segített. A őrökön is röhögtünk a hátuk mögött. Például, amikor kaja mellé értek a ketrecünkhöz, Iair Horn (egy másik túsz, akit Nir Oz kibucból raboltak el) megkérdezte tőlem, kitettem-e már a „Majmokat etetni szabad” táblát. Egyszer majdnem lebuktunk, hogy rajtuk röhögünk, de szerencsére az egyik tökkelütött őr volt ott, és nem igazán esett le neki. Nem vagyok nagy evő, de az agyad nem tudja ignorálni, ha korog a gyomrod. Az alagútban krumplipüréről meg rántott húsról álmodoztam, anyám főztjéről. A leghétköznapibb dolgok hiányoztak: a kutyasétáltatás, a családi vacsora – azok a dolgok, amikre a mindennapokban nem is gondolsz, vagy maximum morogsz miattuk. Ma, ha épp nincs kedvem levinni a kutyát, az jó jel: azt jelenti, hogy visszatértem a rendes kerékvágásba.
Kerültem bármiféle kapcsolódást az őrökkel. Mindig hagytam, hogy a többiek beszéljenek velük. Volt köztünk egyfajta munkamegosztás. Néha kicsit röhejes volt, de váltogattuk, ki mit kérjen, és ki miért feleljen. Volt például, aki a takarítószerekért felelt, más meg a kajáért. Folyamatosan azt matekoztuk, hogy ki mit kérjen, és melyik őrtől.
Minden tisztelet mellett, amiért katona vagyok, a többi túsz valószínűleg nem érezte jól magát attól a ténytől, hogy csak 19 éves voltam. Túl fiatalnak hangozhatott, és valahányszor kimondtam, hogy 19 vagyok, látszott rajtuk a feszültség, és rávágták: „Jól van, legyen 20.” A fogság nagy részében olyan emberek vettek körül, akik legalább 15 évvel idősebbek voltak nálam. Talán ezért is mondják, hogy megkomolyodtam, miután hazatértem. Voltak időszakok, amikor jobb volt köztünk az összhang, és voltak, amikor rosszabb. Az utolsó másfél évet ezekkel az emberekkel töltöttem, és nagyon szoros maradt velük a kapcsolatom.
Az őrök voltak a hírforrásaink, és néha hazudtak nekünk. Amikor például Irán megtámadott minket, azt mondták, hogy Irán el fogja pusztítani Izraelt, vagy hogy az ország már meg is szűnt létezni. Először nem hittük el, de minél többször hallod a hazugságokat, egy ponton elkezdesz hinni bennük. A fogságunk vége felé azt állították, hogy nincsenek tüntetések, mindenki visszatért a régi életéhez, és már csak a családtagjaink harcolnak értünk.
Amikor lakások között költöztettek, volt, hogy órákig vártam az utcán. Láttam, ahogy gyerekek bottal piszkálnak egy lovat, aminek nyílt seb volt a lábán. Láttam embereket, akik brutálisan vertek egy szamarat, hogy gyorsabban menjen. Ez nem sok reményt adott. De az ember nem tudja megállni, hogy ne sajnáljon le egy kisfiút, aki ilyen körülmények között nő fel, és iskola helyett az utcán kódorogva próbál vizet árulni, hogy legyen otthon étel.
A fogvatartóknak álneveik voltak, és vigyáztak, hogy ne használják előttünk az igazi nevüket. De voltak páran, akikét sikerült kiderítenünk. Arra is nagyon ügyeltek, hogy ne osszanak meg velünk infókat, és ne mondják el, mi folyik odakint. Volt egy arc, aki kicsit jófejebb volt a többieknél, és néha többet is elárult. Tudtuk, hogy ha valami infót akarunk kapni arról, mi történik, csak őt szabad kérdeznünk.
Az őrök nem igazán figyeltek oda semmire, ami egymással vagy a feladataikkal volt kapcsolatos. Titkolóztak egymás előtt is, a parancsnokaik előtt meg különösen. Például szereztek egy gázpalackot a főzéshez, de amikor jött a felettesük, eldugták. Olyanok voltak, mint az egyszerű, átlagos arcok; amikor egymás közt beszéltek, meg nem mondtad volna, ki a katona és ki a parancsnok. De idővel megtanultam különbséget tenni köztük az alapvető viselkedésükből, abból, ahogy egy rangidőssel szemben viselkedtek.
Az imáik segítettek belőni, hány nap telt el, és kialakítani egy napi rutint. Megtanultuk, hogy a második ima, a Dhuhr délben van, aztán jön az Asr délután 3-4 körül, utána pedig a Maghrib este 6-7 tájban. Idővel megtanultam megkülönböztetni az imákat. Vannak a csendesek, ahol minden meghajlásnál azt mondják, hogy „Allahu akbar”. Van egy külön hívás is a nap második vagy harmadik imája előtt. Néha hallottuk a hadsereg mozgását, és az nagyon para volt. Az egész időszakunkat meghatározta az izraeli hadsereg aktuális fenyegetése az adott körzetben. Egyszer volt egy rajtaütés egészen közel hozzánk. Rettenetesen féltünk, hogy ha a katonák bejutnak az alagútba, a fogvatartóink úgy döntenek, megölnek minket, mert az a legegyszerűbb nekik, vagy hogy a hadsereg véletlenül ránk robbantja az egészet.
Volt, hogy pár naponta új helyre költöztünk az alagutakban, ami legjobb esetben is két-három órás gyaloglást jelentett. Voltak helyek, ahol konkrétan kúszni kellett, mert az útvonalat lerombolták az izraeli bombázások. Máshol meg csak néztél, és azt kérdezted magadtól: „Ezt meg milyen törpék építették?” Alig volt egy méter magas. Hogy a fenébe kellene nehéz felszerelést cipelni egy ilyen alacsony helyen?
A gázai fiatalokat nulla éves koruktól tiszta gyűlöletre nevelték. Szörnyetegeknek látnak minket, és minket okolnak azért, mert elvettük a földjüket és nincs jövőjük. Ez egy öngerjesztő folyamat, így nő fel a következő generáció. Az idősebbek, akik esetleg dolgoztak Izraelben és beszéltek kicsit héberül, emberként tekintettek ránk. Mérsékeltebben viselkedtek, lehetett velük kommunikálni, de végül is ők voltak azok, akik gyűlöletre nevelték a fiatalokat.
A fogságban rájössz, ki is áll veled szemben a krízishelyzetekben. Ki az, aki tudja lazítani a hangulatot, aki észreveszi, ha magad alatt vagy, és odajön feldobni. Látod, ki az, aki csak magával törődik, és ki az, aki megosztja az ételét másokkal. A kialakult kötelékek segítettek túlélni. Mindenről beszéltünk, titkokat árultunk el. Néha megfordult a fejemben, hogy ezek az utolsó emberek, akikkel beszélek, szóval mit veszíthetek? Legalább van, aki meghallgat.
Azokon a napokon, amikor állt az idő, beszélgettünk vagy kártyáztunk. De voltak napok, amikor nem volt sok kedvünk a dumához. Ilyenkor olyan dolgokon gondolkodtam, amiknek semmi közük nem volt a helyzetemhez – semleges gondolatokhoz menekültem. Mindenféle játékot is kitaláltam a fejemben: például végigmentem az ábécén, és minden betűhöz kerestem egy dalt. Vagy fogtam egy random angol számot, és lefordítottam héberre. Csak hogy teljen az idő, és pörögjön az agyam. Ha sikerült elaludnom, akkor egyszerűen csak aludtam.
Jarden Bibasz (akit a Nir Oz kibucbeli otthonából raboltak el) egyszer azt mondta nekem: „Nehéz gyűlölni valakit, aki megnevettet”, és ez egy nagyon hasznos tanulság volt. Egyik este jött valaki egy másik helyről, hogy az őreinkkel beszéljen. Arabul beszélt, de a hangszínéből és pár szóból értettük, hogy uszító dolgokat mond – hogy a zsidók ilyenek meg olyanok. Miután elment, Jarden próbált egy kicsit dumálni az őrökkel. Mielőtt elaludtunk, azt mondta nekem: „Nem tudnék nyugodtan aludni, ha tudnám, hogy haragszanak rám.”
Néha voltak viták és feszültségek az őrökkel, de tettlegességig nem fajult a dolog. Inkább csak pofonok voltak, nem durva verések. Katonaként két héber nyelvű kihallgatáson estem át, és rengeteg arab nyelvű kikérdezésen. Nagyjából mindenki, aki találkozott velem, megkérdezte, mit csinálok a seregben. Megkövetelték, hogy háromnaponta takarítsuk ki a helyünket. Ellenőrzéseket nem nagyon tartottak, csak mondták, hogy ezt kell csinálni, és néha ránk néztek.
Az első alku után (2023 novemberében) megkezdődött az ostrom, és elfogyott az élelem. A Hamász rájött, hogy fel kell vinniük minket a föld feletti házakba. Az utcákon, civilek között vezettek minket, és fontos volt, hogy senki ne ismerjen fel. Egy őr fegyverét elrejtve jött velünk, és a parancs egyértelmű volt: aki balhézni próbál, azt azonnal lelövik. Ilyen egyszerű volt. Adtak rám egy sapkát, és így vezettek végig az utcán. Lefelé néztem, hogy ne kerüljek szemkontaktusba senkivel. Gázában, ha az utcán odamennek hozzád az emberek, kezet nyújtanak, még az idegenek is. Ez kicsit para volt, mert néha random arcok meg akartak kérdezni valamit, odajöttek hozzám, mondták, hogy „Szalám alejkum” (Béke veled), és nyújtották a kezüket. Egyszer valahol az őr mellett ültem, és láttam, hogy valaki felém tart, hogy dumáljon velem. Még mielőtt odaért volna, oldalba böktem az őrt a könyökömmel, hogy hajtsa el.
Maguk az őrök mondták nekünk, hogy van ellenállás a Hamásszal szemben. És ezt meg lehet érteni. A vége felé volt egy hosszú időszak, amikor éheztettek minket, de közben végig azt nyomták, hogy „ötcsillagos szállodában lakunk”, meg hogy „odafent egyáltalán nincs kaja, és halnak éhen a kisbabák”. Meg is kérdeztük tőlük: „Mondjátok már meg, honnan hozzátok a kaját?” Erre azt felelték: „A Hamásznak saját élelmiszerboltja van.” A legnehezebb pillanatokban voltam a legoptimistább. Amikor például nem voltak tárgyalások, tudtam, hogy ennél már nem lehet rosszabb. De valahányszor azt hallottuk, hogy készül valami alku, vagy valamilyen lépést terveznek, akkor váltam a legpesszimistábbá. Amikor felcsillan a remény, hirtelen lesz vesztenivalód. Egy ponton már nem is akartam híreket hallani. Megmondtam a fogvatartóknak: „Ne mondjatok semmit, nem akarok megint csalódni.”
Rengeteg volt a pszichológiai hadviselés, a fenyegetés és a megfélemlítés. Egyszer bejött valaki és azt mondta: „Egyikőtöknek fel kell áldoznia magát a többiekért.” Vagy mielőtt kihallgattak volna, mindenféle fenyegetéssel próbáltak ránk ijeszteni, és abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy ennyi volt, megölnek. De ahogy telt az idő és életben maradtál, azt mondtad magadnak: „Ha meg akartak volna ölni, már rég megtették volna. Biztosan fontos kártya vagyok nekik.”
Voltak időszakok, amikor rengeteg bomba hullott, és az egész alagút beleremegett. Ilyenkor félsz, nagyon félsz. Voltak pillanatok, amikor egyszerűen azt mondtam: „Bármi történik is, már nem érdekel.” Ezek azok az idők, amikor egyszerűen elengeded magad. Volt egyszer, hogy az izraeli hadsereg kutyája az Oketz egységtől bejutott az alagutakba. Biztosak voltunk benne, hogy itt a vég, most lesz a legegyszerűbb megölni minket. A kutyát nem láttuk, de hallottuk, ahogy elmentek, hogy megöljék.
Október 7-ig tíz hónapot szolgáltam a seregben. Úgy láttam magam előtt, hogy befejezem ezt a kört Gázánál, nyomok még egy kiképzést az operatív zászlóaljjal, aztán megpróbálom a harckocsiparancsnoki tanfolyamot. A sereg után gépészmérnöknek akartam tanulni, vagy valami hasonlónak az autóiparban. A fogságban rengeteg időm volt a terveimen gondolkodni, és a téma még mindig érdekel. De ehhez még idő kell. Jelenleg nehezen látom magam előtt, hogy beüljek a padba tanulni.
https://anchor.fm/s/51fceecc/podcast/rss
The post Találkozás Szinwarral és viccelődés a halállal a Hamász alagútjaiban: Nimrod Cohen mesél first appeared on Új Kelet Live.
