Nevek, arcok, helyek… jutottak eszembe, amikor ma reggel a kezembe vettem az Észak-Magyarország utolsó lapszámát.
Fura érzés volt. Bevallom, már régen fogtam papíralapú újságot, mert a kijelzőn pörgetem a híreket. Így töredelmesen bevallom, én is tettem azért, hogy ez a mai lett az utolsó lapszám. Mert nem olvasok nyomtatott sajtót.
A telefonon így is annyi hír, információ és vélemény jön szembe nap mint nap, hogy nincs már energiám arra, hogy még egy papíralapú újságba is belelapozzak.
De ahogy ma reggel a kezembe vettem az újságot, visszarepített az időbe.
2002 és 2018 között az Északnál dolgoztam. Újságot írtam. Hogy újságíró voltam-e, majd az utókor eldönti.
Emlékszem, a tizenhat év alatt számtalan alkalommal temettük a nyomtatott sajtót. Az akkor még osztrák tulajdonos emberei sorra tartották a többnyire unalmas meetingeket arról, hogyan múlik ki a papíralapú újságírás. Emlékszem, negyedévente mindig volt egy újabb paradigmaváltás, hogy alkalmazkodjunk a megváltozott piaci viszonyokhoz.
De igazából akkor még nem változtak olyan nagyon a viszonyok, ezért minden egyes meetingről leginkább legyintve jöttünk ki: ugyan, hol van még az újság vége.
Biztos vagyok benne, hogy az akkori megmondó emberek sem tudták a tutit. Figyelték a médiapiacot, de megjósolni ők sem tudták, mikor jön el a vég.
Mi pedig, akik az újságot írtuk, az online first és a papíralapú újságírás között – mikor éppen melyik volt a fontos – tettük a dolgunkat. Írtunk, riportokat készítettünk, lapot szerkesztettünk. Dolgoztunk.
Korszakváltásban éltünk, de ezek az időszakok csak távolról nézve egyértelműek. A jégkorszak sem úgy történt, hogy egyik napról a másikra befagyott a dínók segge.
De most mégis az történik, hogy egyik nap még van újság, másnap meg már nincs.
Ezért a mai lapszámot elteszem.
Nem azért, mert az elmúlt években mindig tudtam volna azonosulni azzal, amit a lap közölt. Nem tudtam. De az Észak számomra ennél sokkal több.
Eszembe jutnak a kollégák, akiket azóta is nagyra becsülök. Azok a szerkesztők és főszerkesztők, akikkel talán nem mindenben értettünk egyet, mégis megmaradt közöttünk a kölcsönös tisztelet.
Az Észak nemcsak egy újság volt. Iskola is. Szellemi műhely.
Olyan hely, ahol nem úgy kezdtünk el dolgozni, hogy mi vagyunk az újságírók, hanem azért dolgoztunk, hogy megtanuljunk újságot írni. Az, hogy valakit újságírónak neveztek, akkoriban nem önmeghatározás volt, hanem elismerés.
Mert azt gondolom, ma már nem az a legégetőbb kérdés, hogy papíron vagy kijelzőn jelenik meg egy cikk, hanem az, hogy elhiszem-e annak, aki írta azt, amit írt. A mai nap problémája ugyanis a hitelesség, illetve annak hiánya.
Tudom, kicsi a valószínűsége, hogy a nyomtatott sajtó visszatér, és újra a fénykorát éli. De remélem, a hitelesség még visszatalál a szakmába.
Jó lenne egy ilyen paradigmaváltás.
Kevesebb megjelenítése
Írta :
Tokaj
