- Botond, a Kohászati Művek nyugdíjas főraktárosa életét nem az órák, hanem a józan paraszti ész és a miskolci sajtóterjesztés vastörvényei szabályozták. Harmincöt éven át minden egyes munkanapon pontosan tizenegy óra ötvennyolc perckor lépett ki a Búza téri aluljáróból. Lábát nem a véletlen, hanem a történelmi szükségszerűség vezérelte a sarki trafik elé.
A bódéban Marika ült, aki már nem is kérdezett semmit. Két ujjal, mint egy rutinos, ám kissé fásult krupjé, csúsztatta át a pulton a friss, nyomdafestéktől még langyos Déli Hírlapot.
- Botond átvette. Nem azért vette meg, hogy elolvassa. Elolvasni bárki el tudja a híreket: hogy Diósgyőrben újraöntötték a harmadik számú hengersort, hogy az Avason ismét elromlott a teherlift a tízemeletesben, vagy hogy a Lillafüredi kisvasút sínjein tegnap délután egy eltévedt sün okozott háromperces késést.
Pontosan tizenkettő óra nullakor – amikor az Avasi Templom harangjátéka megszólalt, – D. Botond kiült a Széchenyi utca közepére, a padra, és egyetlen, határozott mozdulattal széttárta a Déli Hírlapot, mohón olvasni kezdte.
Ezzel a mozdulattal hivatalosan is kettévágta a napot. Befejezte a délelőttöt, és útjára indította a délutánt. Miskolc lélegzett, a Szinva folyt, az emberek pedig ebédelni mentek.
Egy csütörtöki napon azonban végzetes hiba csúszott a gépezetbe.
A lap szerkesztősége a kor szavára hallgatva, a versenyképesség és a lakosság jobb tájékoztatása érdekében úgy döntött: a Déli Hírlap ezentúl nem délben, hanem reggel hét órakor jelenik meg. A nevet meghagyták – mert a hagyomány szent –, csak az időpontot igazították a haladáshoz.
- Botond erről semmit sem tudott. Szokásához híven, tizenegy óra ötvennyolc perckor lépett a trafik elé.
Marika szomorúan nézett rá.
– Elfogyott, Botond bácsi. Már reggel hétkor elkapkodták az egészet.
- Botond pislogott. Azt hitte, rosszul hall.
– Hogyhogy reggel? Hiszen ez a Déli Hírlap.
– Mostantól reggel jön, bácsikám. A haladás miatt.
- Botond megfordult, kisétált a Széchenyi utca közepére, és ott állt. Üres kézzel. Mint egy karmester, akinek a koncert előtt eltörték a pálcáját.
Mivel pontosan délben nem nyílt szét az újság, a városháza órája tizenegy óra ötvenkilencen megakadt. A kettes villamos a Szinva hídjánál lefékezett, az utasok pedig értetlenül néztek ki az ablakon, miért nem mozdul a nap az égbolton, holott a gyomruk már rég az ebédet követelte.
A városban megállt az idő. Miskolc beleragadt egy örökös, fojtogató, sosem múló délelőttbe. A hivatalnokok nem mertek felállni az íróasztaltól, az iskolások nem tudták, mikor csöngetnek ki, a kutyák pedig fél lábbal a levegőben várakoztak a lámpaoszlopok mellett.
- Botond érezte, hogy itt csak a józan logika segíthet. Hazament, elővette a tegnapi példányt, és megpróbálta azt olvasni, de az idő csak megrándult egyet, mint a régi tévéképernyő, aztán visszaugrott tizenegy ötvenkilencre. A tegnapi dél már elmúlt, azzal nem lehetett mai délutánt csinálni.
Másnap reggel D. Botond már hat óra ötvennyolckor ott állt a trafik előtt.
Pontosan hét óra nullakor Marika átadta neki a friss, ropogós Déli Hírlapot. D. Botond nem habozott. Kiment a kihalt, félhomályos Széchenyi utcára, leült, és élvezettel olvasni kezdte az újságot.
Abban a pillanatban a nap hatalmasat ugrott az égen, és megállt a zeniten. A harangok zúgni kezdtek, az álmos, tejeskávéjukat szürcsölő miskolciak pedig rémülten meredtek a tányérjukba, amelyben a friss kifli egy szempillantás alatt kelkáposzta-főzelékké változott. A városban reggel hét órakor hivatalosan is dél lett.
- Botond elégedetten bólintott, összehajtotta az újságot, és elindult haza ebédelni. Tudta, hogy a rend helyreállt. Ha a szerkesztőség úgy dönt, hogy a dél reggel van, akkor ő, mint fegyelmezett polgár, ezt tudomásul veszi. Miskolcon azóta is reggel hétkor van dél, a délután pedig kilencre már rég elmúlik, így az emberek legalább időben ágyba kerülnek.

































Tokaj

























