Jómagam megéltem egy 12 órás munkahelyi felfüggesztést úgy a hetvenes évek elején. Éppen, hogy betöltöttem a 20. esztendőmet és már két éves munkaviszonnyal büszkélkedhettem, amikor beütött a krach . Hivatott a főszerkesztőm Csala Laci bácsi és méregbe gurulva kiabálta – ki vagyok rúgva. Az ok indok egyszerű, fentről le és fel gyűrűzött. Tökéletes politikai csőlátásommal valami olyasmit írhattam, hogy ülést tartott a városi pártbizottság és a nőtanács ügyeit tárgyalták. Megvallom, annyira nem érdekeltek a pártügyek , hogy kevertem a hetet havat. Ráadásul Laci bácsi aki maga is tagja volt a pártbizottságnak először elsápadt, mi az, hogy Őt ebből kihagyták. Amikor fentről szóltak neki akkor már nem tudta, örüljön vagy bosszankodjon a tévedésemért. Az, hogy ezt akkor a rovatvezető, az olvasószerkesztő és még sokan mások alaposan átrágták az senkit se érdekelt. A lényeg, hogy röpültem, szárnyaltam. Magasan, keserűen. Úgy éreztem mit a vállapjától, apró csillagjaitól megfosztott altábornagy.Ez a krizis állapot tartott 12 óráig.
Mígnem a jólelkű Radványi Évike ki nem kedveskedte laci bácsinál, hogy másnap vissza sompolyoghassak. Megígérve, hogy pártügyekbe többé nem avatkozok sőt kerülöm a párttal kapcsolatos írásokat. Arról jutott eszembe, hogy Csiba Gábor a megyei kórház főigazgatója valami hasonló cipőben jár. Minden együttérzésem az övé. Ha valaki én szolidaritást is vállalnék vele. Itt az ideje, hogy hivatalosan nagy plénum előtt jelentsék be, a főigazgató úr elleni eljárás lezárultát.
Biztosan ő is megigéri – a pártügyektől tartózkodik a jövőben.
