Megvallom bátran ódzkodom a repüléstől. Ha csak tehetem kerülöm mint a macska a forró kását. Ám vannak helyzetek, hogy nem mondhatok nemet. Tetszik nem tetszik mennem kell.
Így volt 1971 -ben is amikor Svédországba szólított a kötelesség egy szép tavaszi napon. Akkor még Ferihegyen, a Lisztről még nem is hallottunk, átestem a kötelező vámvizsgálaton, Cipőm talpában a beépített öt dollárossal, zsebemben a legális 15 dollárra nekivágtam a nagyvilágnak. Nénikém – a repülőtér teraszán vette a fordított jelű integetést – kódoltam neki, a cipőmet nem szedték szét, megúsztam.
S életemben először felemelkedtem egy öreg IL 18-assal. A földön gurulva olyan volt mint ha azonnal darabokra esne a gép, de ott fent már simán ment minden. A gép egy kimustrált Maléves nem sejtette, hogy már nem sok van neki hátra. Szerencsére én sem.
Hétszáz forintos retúr jegyem volt Berlinbe és vissza. Eredetileg Svédországig mentem volna repülővel, de Katona Zoli barátom, a gázművek akkori igazgatója azt mondta – Berlinből már vonattal komppal egyszerűbb és olcsóbb az utazás.
Berlinben a Schönefelden szálltam le és már is rohantam taxival a pályaudvarra.
A pilótával megbeszéltük, két hét múlva ugyanitt találkozunk és az esti járattal együtt jövünk haza. Ő elindult Koppenhágába. S nem gondoltam volna, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.
( Ha akarják ha nem folytatom …)
szantograf.hu
Nem biztos, hogy jól emlékszem már – fejből számolom – 1970 vagy 1971 lehet – jócskán benne vagyunk a vasfüggönyös korban, amikor a repülőtérről kimegyek a berlini keleti pályaudvarra. Ott szembesülők, hogy a Svédországba induló vonatom csak nyolc óra múlva valamikor 11 óra után foglalható el. Addig egy jót sétálok Kelet Berlin legforgalmasabb központjában. S nem akarok hinni a szememnek. Állunk, nagyon sokan a rendőrlámpánál, várjuk a zöldet, hogy átmehessünk. Végre vált a lámpa és megindulnánk, mennék át, de a tömeg megtorpan. Zörögve, csattogva zúgva egy hatalmas harckocsi dönget balról – mint a háborúban – s csak úgy mint a színvakok átgázol a belváros legforgalmasabb zebráján. Nem először, s nem a kedvemért mert akkor már látom, a lánctalpasok vájatát az aszfalton mindenütt. A keletnémetek látszólag nem lepődtek meg, nekik ez olyan volt mint most a pestieknek a Combino.
A csomagok a megőrzőben én meg csatangolok – mint valami háborús film díszletei között. Járom az utcákat , s igyekszem megjegyezni hol járok, hogy vissza is találjak. Még annyi katonaruhás férfit és nőt odáig még sehol nem láttam békeidőben. Háromszor gyalogolok be egy zsákutcába – amelyeknek az elején kint van a figyelmeztető tábla – csak célforgalom. hamar megtanulom ezek mind a nevezetes berlini falhoz vezetnek. Ha jót akarok nem sokat ténfergek mert arrafelé a civilek se valami barátságosak.
Valami sugárutat nézek – tele vagyok keletnémet márkával – enni is kellene meg valami emléket is vinnék. Találok egy önkiszolgálót. Rend és tisztaság, a választék viszont pocsék. Krumpli saláta mindenhez – beletrafálok egy darált húsból gyúrt panírozott valamibe. Lehet, hogy ez olyan mélyhűtött bélszínroló szeretett volna lenni. Lenyomom, de a hosszú kávé amivel az éjszakát szerettem volna átvészelni már nem megy le a torkomon. Mintha koromból keverték volna.
Nézegetem a kirakatokat – kár a fáradságért. A fő attrakció mindenütt egy fekete-fehér Walter Ulbricht kép, s ezt variálják, van ahol halkonzervhegyek társaságában máshol pedig egyszerű kartondobozok, s egymásra hányt szövetmaradékok társaságában. Gondoltam milyen jó dolguk lehet itt a kirakatrendezőknek.
Keresek valami szuvenírt – máig előttem a kép – egy vasboltba, háztartási üzletbe toppanok. Kaszát, kapát sarlót csak nem viszek magammal – végül három vagy négy speciális sörnyitót vettem, magamnak is. Nem is sejtve, hogy ezzel majd még colát is fel bonthatom. Majd. Hiába okos ember lehetett aki ezeket szabványosította.
Ránézek az órámra és már futva megyek a pályaudvarra.
Folytatom – ne tessék aludni, az álmosság még az óra átállítás következménye.
szantograf.hu
