Egy nagy grúz medve. Egyébként taxisofőr. A városkában, ahol élek, számos szolgáltatást látnak el az
ideiglenesen, vagy véglegesen ide települtek, közülük egy szelet a taxizás, ahol főként a mexikóiak
urallják a piacot, de vannak lengyelek, oroszok, grúzok és még számos más náció. Van, aki magányos
harcos és vannak szervezett csoportok is, amelyek diszpécserrel oldják meg a fuvarok vállalását és
elosztását. Emellett természetesen itt vannak az amerikai cégek is.
Timur magányos taxis. Legálisan tartózkodik itt, és hivatalos a ténykedése is, saját autójával jár,
ha megrendelik. A számát nem hirdeti, az szájról szájra jár, és mivel a hét minden napján dolgozik,
szívesen hívják.
A bevándorlók, legális és illegális munkavállalók sokat használnak taxit, legalábbis azok, akik nem
tudtak itt kocsit venni vagy nem is akarnak. A taxisok telefonszámai szájról szájra, telefonról telefonra
járnak, mint ahogyan terjed a híre annak is, hogy ki mennyiért visz el, ki mennyire megbízható.
Timur számát én is úgy kaptam valakitől, már nem is tudom, kitől. Azt mondták: orosz taxi, így van
a mai napig is beírva a telefonomba. Aztán már az első utunkon kiderült, hogy valójában grúz, lévén,
hogy egy pompás otthoni sapka (ha jól láttam, kézi munka) ékeskedett a fején; ez később a jobb első
ülés fejtámlájára került, ahogyan melegedett az idő.
A nagy grúz medve (bocsánatot kell kérnem tőle, én neveztem el így, és rajta is ragadt, persze csak
a háta mögött) olyan békés és barátságos, amilyenek csak az igazán nagy darab férfiak tudnak lenni.
Ami a termetében elkápráztatott: úgy nyitja ki ültében a hátsó ajtókat, hogy a törzse nem is mozdul,
nem is csavarodik. Akkora, hogy mindent elér erőlködés nélkül. Elsőként az fogott meg benne,
hogy egyszerűen ideális taxis. Szerintem nem tudatosan csinálja, hanem intelligenciából: még meg
sem állt melletted az úton, ahol vártad, de már tudja, hogy milyen a kedved, és persze neki is van
mindig saját hangulata – ezektől függően ha úgy találja, beszélget veled, vagy válogat fél kézzel
a grúz zenék között, amit lejátszik út közben, míg más alkalmakkor hallgat, netán telefonál. Még
sosem kaptam rajta, hogy a visszapillantójában nézné az utasait, mégis tudja, hogy mi történik a hátsó
ülésen, sírsz-e vagy nevetsz, netán begombolkoztál a saját világodba. Nem kommentál, nem avatkozik
be. Egyszerűen csak ott van. Nagyon szépen vezet, minden szabályt betart, higgadt és dinamikus
egyszerre. Így aztán onnantól, hogy megismertem, lehetőleg mindig őt hívtam.
Minden tartózkodásunk dacára valahogy mégiscsak egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Én még
nagyon bátortalanul használtam az angolt (más közös nyelvünk nincs is), és sokszor nem is értettem,
mit mond, de akkor átfogalmazta, s ha szükségét érezte, vissza is kérdezett: értem-e.
Mire eljött a nyár, minden különösebb törekvés nélkül összebarátkoztunk. Nem tudtunk semmit
egymásról, ő még a nevemet sem, de kedveltük egymást, csak úgy. Néha kicsit rátapadtam az
ismereteire, hiszen ő többet hall és lát jártában-keltében. Egyszer kocsma után érdeklődtem nála,
így kavarodtunk el a beszélgetésben oda, hogy milyen szép hegyi tavak vannak itt, és egyikben-
másikban fürödni is lehet. Onnantól heteken át minden szabadidőmet úszással, napozással töltöttem:
Timur elvitt, majd visszajött értem (néha este mentem ki, és holdsütésben, vagy éppen átfutó esőben
úszkáltam a meleg vízben). Aztán jöttek más programok, ennek vége szakadt.
Volt, hogy hazafelé menet – máig sem tudom, szándékosan-e vagy véletlenül – más útra fordult, és
miután ezt kommentálta, megmutogatott néhány dolgot, például egy többszörös milliomos szigetét.
Volt, hogy csak úgy elvitt egy tóhoz, ahol nem szabad fürödni, és mesélt a körülötte lakókról. Hébe-
hóba a bosszúságait is megosztotta velem, crazy utasokról vagy helyzetekről, de maximum két
mondatban. Amikor ruhát akartam venni, fél mondatban közölte velem, hogy hol kapok sokkal inkább
európai stílusú dolgokat, és ott tett le.
Egyszer megkérdeztem: nem tud-e kiadó lakást, mert elköltöznék onnan, ahol élek. Megadtam neki a
telefonszámomat, aztán eltűnt. Pár hét múlva felhívott: látott egy lakást. Megnéztük, segített beszélni a
menedzserrel, beleszerettem a lakásba, azóta ki is vettem.
Máskor bolondságokról beszélgettünk út közben, jókat nevettünk, aztán elváltunk. Hétvége volt,
késő este felhívott. Nem nagyon derült ki, mi történt, eljött értem, beültem a kocsijába és elindultunk.
Kérdeztem: hova megyünk, azt mondta: nem tudja. Kérdeztem: miért, azt mondta: I don’t know.
Na, ez egy nekem való hely és idea – gondoltam, hát menjünk. Percig sem aggódtam: Timur mellett
biztonságban vagy, akár vezet, akár egy néptelen helyen a padon ül veled. Csalódás, kockázat kizárva.
Kiültünk egy parkolóba beszélgetni. Azóta tudom róla, amit tudok.
Mint mondtam: Grúziából jött. Katonatiszt volt, bejárta a háborús helyeket, meg is sebesült. Négy éve
ellehetetlenült a helyzete, hát kijött Amerikába. Idő múltával itt kötött ki, New York államban, taxizik,
és – gondolom – küldi haza a pénzt, mint mindenki. Feleséget és két fiút hagyott otthon, a gyermekei
most kiskamaszok. Kihozataluk esélytelen, olyan horribilis összegbe kerül a vízum, amit lehetetlen
megfizetni. Abban reménykedik, hogy talán jövőre hazamehet. Itt negyedmagával bérel egy lakást,
onnan jár dolgozni. Munkája és személyisége, na és az évek rengeteg ismerőst hoztak itt a számára.
Azzal együtt magányos ember. Lát, hall, elrakja és feldolgozza az információkat, csak úgy, magának.
Nagy dolog, ha személyes megjegyzést tesz, véleményt nyilvánít. Szerencsés vagyok, mert nekem
sokszor elmondta, mit gondol a dolgaimról, azt is, ha mélyen nem értett egyet azokkal. (Ilyenkor
persze azt mondtam: don’t worry.)
Nincs igazi taxis, csak igazi ember van. Megesett, hogy egy pillanat alatt megroppant a derekam
– felhívtam, hogy jöjjön értem. Kiültem a lépcsőre, s mikor megjött, intettem neki, hogy szálljon
ki. Fogalma sem volt, mi van, még akkor sem, mikor megkértem, hogy segítsen. Mikor végre
beszenvedtem magamat a kocsiba, megkérdezte: van-e vizem és előkapott valami pirulákat, hogy
azonnal vegyem be őket. Életemben most először és utoljára gondolkodás nélkül lenyeltem olyan
gyógyszert, amiről a mai napig sincs fogalmam sem. Mikor úgy éreztem, hogy a fájdalomtól elsírom
magam, hátranézett és elkezdett nevetni; muszáj volt nekem is, ahogy belegondoltam, milyen
invalidus vagyok. Hazahozott, letámasztott az ajtó mellé, és sorsomra hagyott. És soha nem kérdezte
meg, javulok-e, élek-e. Minek.
Talán másnap, vagy harmadnap zaklatott telefont kaptam egyik ismerősömtől: Timur karambolozott,
úgy vágták ki a kocsijából a tűzoltók, elvitte a mentő. Az emigránsok átláthatatlan információs
csatornáin keresztül megtudtam, hogy nincs baja, belerohant egy eszement nő, a kocsija totálkáros
lett, de ő ép és egészséges, sőt otthon van. Felhívtam, lelkére kötöttem, hogy szóljon, ha valamit tudok
segíteni; nyilván soha nem jelentkezett. Egyszer csak megláttam egy új autóban. Másnap hívtam,
megkérdeztem: dolgozik-e, eljön-e értem. Jött, hazaszállított, még annyi esélyt sem adott, hogy
érdeklődjem: hogy van. Láthatom, hogy jól, tehát minek róla beszélni?
Van egy közös programunk: alkudozunk a viteldíjon. Szinte mindig. Ő mond egy összeget, én
elképedek, tiltakozom. Erre ő megdöbben, mert ár alatt kért. Én közlöm a valós fizetnivaló mértékét,
mire ő tiltakozik. Innentől már csak az a kérdés, hogy aznap melyikünk van jobb formában, annak lesz
igaza. A végső érve, amit még nem tudtam überolni: majd, ha kapitalista leszek, vagy megcsípek egy
milliomos férjet, igenis többet fogok fizetni.
Egyszer, egy ilyen alkudozásunk után azt mondtam neki: várj. Berohantam a lakásomba, előkaptam
az első könyvemet és dedikáltam: Az első könyvem – Timurnak, az első barátomnak az Egyesült
Államokban. A dolgok mai állása szerint azt mondhatom: az eddigi egyetlen barátomnak. Mert ő az.
