A település, amelyen élek, voltaképpen két nagy részből tevődik össze. Már meséltem az amerika városrészről, amely a town, de itt van a village, amely egy egészen különleges népcsoport lakóhelye. Indulás előtt rákerestem az interneten, és körülbelül úgy fogadtam a különleges ruházatú emberek képeit, mint mondjuk ha egy idegen Kalocsa honlapján nézelődik: lám-lám, milyen érdekes viselet, bizonyára előbb-utóbb találkozom majd vele valami népünnepélyen.
Nos, a village-ben sok ezer ember él, és kizárólag ezekben a különleges ruhákban járnak – ők valamennyien haszid zsidók. A településrész a második világháború után kezdett épülni, a környék magasabban fekvő részén, hegyes-völgyes vidéken szakítottak el területet a természettől – anélkül, hogy azt megölték volna. Egyszerűen csak az emberek is helyet kaptak itt, ahol megmaradt a gazdag vegetáció, és nemigen költöztek odébb a mókusok, mosómedvék, madarak sem, sőt elvétve még medvék is megjelennek az emberi környezetben. Kialakult egy újabb fajta egymás mellett élés, amelyben az emberek is részt vesznek. Az állatok pedig rájöttek, hogy a homo sapiens nem bánt, sőt: környezetében vannak újabb élelmek, melyekért alkalomadtán érdemes belátigatni a portákra. A városrész kellős közepén találkoztam már békésen bandukoló őzzel, amely a hézak közötti gyalogösvényt használta; de totyognak át az úton vadludak, rikoltoznak a sirályok, és egyáltalán: ott vannak az élőlények az emberi környezetben.
A folyamatosan növekvő village-ben kizárólag haszid zsidók élnek. A második világháború után egy Magyarországról érkezett zsidó rabbijuk szerzett múlhatatlan érdemeket azzal, hogy sok-sok pénzt szerzett az építkezéshez, a városrész megalapításához, az Európából menekülő és menekített zsidók letelepítéséhez. Így aztán találkozhatunk itt magyar, orosz, lengyel és még ki tudja, milyen származású családokkal, melyeknek elődei vagy mára már idős tagjai a világháború vége felé vagy után jöttek ki és telepedtek meg, míg a második hullám 1956-ot követően. Az idősebbek még tudják, bár nem nagyon használják az anyaország nyelvét – helyette kialakult egy speciális jiddis, amelyben nagyobbrészt természetesen héber és német, kisebb részben angol és valamennyi százalékban az anyanyelv adja a szavakat.
A városrész építészete amerikaias: könnyűszerkezetes, maximum háromemeletes (vagyis négyszintes) házakat építenek. Nekem ez eléggé idegen módja a házépítésnek, de hát nem ez számít. Van egy, félig a föld alá épített szint, és rajta 2-3 emelet. Láttam építkezéseket: az alapot gyorsan megcsinálják vékony betonrétegből, arra jön a többszintes faszerkezet, ami belül üreges, s amelyet valami, a furnérra emlékeztető lapokkal vonnak be, és gyakorlatilag a nagyja készen is van. Az épület külsejét zsaluzatra emlékeztető, bár többnyire műanyagból készült lapokkal vonják be. Részben a vékony födémezett, részben az alacsonyabb mennyezetek miatt például a szintek közötti lépcsők rövidebbek, mint nálunk: általában kétszer 6-7 fokosak (míg otthon 9 egy-egy forduló). Ezekben a házakban a hangszigetelés nem nagyon létezik, minden áthallatszik, úgyhogy kissé át kellett értékelnem az otthoni panellakások indiszkrécióját, mert ez itt sokkal inkább meglévő tény. A házakban sok a többszintes lakás, ahol legalul laknak a legidősebbek, fölöttük a középkorú vagy idősebb gyerekek, legfelül pedig a még fiatalabbak. Mindezt egy-egy többlakásos házban kell elképzelni. Ahol nincsenek áttörve a szintek közti födémek, ott alul a szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró családok laknak, a módosabbak pedig felül. A lakások mindegyikéhez csatlakozik egy kisebb vagy nagyobb terasz, ami elengedhetetlen része a sátoros ünnepnek (ilyenkor a férfiak a berendezett, feldíszített teraszon alszanak hét napon át, és a család is itt étkezik), az év egészében pedig a gyerekek használják, meg ott tárolnak ezt-azt.
A város ilyen házakból áll tehát. Az utcák egy hegyekben-völgyekben gazdag területen fekszenek, így nem könnyű a tájékozódás: amikor a térképen azt látod, hogy csak egy párhuzamos utcába kellene átmenned, többnyire kiderül, hogy azért nincs keresztutca, mert köztük ott van egy hegy. Kocsival általában – mint mindenhol – bonyolultabb eljutni valahová, mint gyalog, de itt a gyalogosokat segítik a lakótelkek közötti keskeny, aszfaltozott átjárók, melyek elején természetesen ki van írva, hogy magántulajdon, csak saját felelősségre használható. Ezeket a „rövidítéseket” nagy előszeretettel használják, de az idegennek kicsit nehéz megszokni, hogy melyik hova is vezet.
Üzlet viszonylag kevés ebben a városrészben, s ami van, az természetesen zsidó tulajdonú. A két nagyobb látja el zömében a háztartásokat, kiszállítva a megrendeléseket. Még otthon olvastam egy üdítő történetet egy svájci cégről, amelynek üzletkötője a következő instrukciót kapta a főnökétől: ha szükség van valamire, először nézze meg, van-e a városban valahol; aztán a tartományban; aztán a kantonban; aztán az országon belül gyárja-e valaki; s ha minden helyi forrásból hiányzik a dolog, vizsgálja meg, kell-e egyáltalán. Egyszóval ami itt helyben nem található, az talán nem is szükséges. Így aztán sok családnál találkozhatunk azonos márkájú ételekkel, italokkal, tisztítószerekkel stb. . Persze, azt azért ne hagyjuk ki a tények közül, hogy a dolgok zöme kóser, így tavasszal különösen sok csomagoláson látható a felirat, hogy passover-re is megfelel, tehát a szigorú előírások szerinti.
Még feltétlenül szólni kell a közbiztonságról. Itt nincsenek rendőrök, legalábbis nem láttam őket, csak egy-két sheriff-kocsit néha. A gyerekjátékok kint vannak a házak előtti füves területen, a babakocsik sokszor a lépcsőház előtt. Ha valaki elhagy valamit, felakasztják az út mentén valamire, hogy ha visszajön, megtalálja. Télen sokszor jöttem haza taxival, mert féltem, és ezt nem értették az itt lakók. Most már én is tudom, hogy a legreálisabb aggodalom az lehet, hogy medvével találkozom J, egyébként nem kísért semmilyen veszedelem. Minden nap eljövök egy ház mellett, amit szemlátomást nem laknak (bár a portája természetesen rendezett, sőt virágos is), és láttam, hogy az egyik emeleti ablaka nem zár jól. De hát nem gond, mert senki nem fog bemenni rajta. A porták nincsenek elkerítve, ha mégis, akkor a gyerekek védelmére. Sok autót látok a városban nyitott ablakkal, járó motorral, hangos rádióval: a tulajdonosa bement, nyilván, és majd jön. Az emberek békességesek, nyugodtak, csendesek, és tisztelik a magántulajdont és a személyiségi jogokat.
Ahogy már kiderült: orthodox zsidók laknak itt. Csak ők. A zsidók nagyon szigorú és egységes szabályok szerint élnek itt. Kezdjük a külsejükkel. A férfiak pajeszt viselnek, hogy hány éves koruktól, azt még nem tudom, de már a kisfiúk is. Fejükön a kis sapka, rajta néha fekete kalap, de többnyire inkább malomkeréknyi szőrme fejfedő. A valódi haszid zsidó férfi viselet, amit nagyjából mindenkin látni lehet utcán és lakásokban egyaránt: fekete selyem kaftán, fekete térdnadrág, fehér harisnya, fekete cipő, fehér ing, rajta az elengedhetetlen szőtt, fekete csíkos és kétoldalt rojtos talesz, azaz imakendő. A nők fekete, hosszú ujjú, zsákszerű ruhákban járnak, amely féllábszárig ér. Ha kiöltöznek, akkor fekete kosztümben. A fiatal lányok fedetlen fővel, a házasok – kor szerint – előbb kis kalapkában, aztán turbánban. Magadtól sosem veszed észre, hogy a férjezettek egytől egyig kopaszra borotváltak, s a legszebb frizurájuk is paróka. A turbán kortalanná teszi a megjelenésüket, a vastag harisnyák és a lapos sarkú cipők pedig elveszik a kecsességüket. Már a kicsike lányok is fekete harisnyanadrágot öltenek, az óvodába-iskolába járók fekete szoknyában vagy fekete alapú, sötét ruhákban járnak. A cipők férfiakon és nőkön egyaránt borzalmasak, sok közöttük a trampli, vastag talpú, kijárt darab. Összességében időről időre a második világháború körüli idők jutnak eszembe az itteni öltözékekről, illetve a férfiak imakendőjéről a Jézus idejéből való zsidók, ahogyan azt persze a filmekben láttam.
A családok zöme igen népes. A zsidó házasság a gyermekek elfogadásáról és eltartásáról szól. Sok helyen 10-15-17 gyerek is van. Megkérdeztem egy elsőgyermekes anyukát, mennyi gyereket terveznek, és azt mondta, amit mindannyian: amennyit az Isten ad. Ha termékeny az anya, akkor akár évente is születhet új gyermek, így aztán sok az iker babakocsi – nem ikreket, hanem a két legkisebbet tolják bennük. Ezekben a hatalmas családokban szó sem lehet arról, hogy különösebb egyéni törődést kapjanak a gyerekek. Mint a nagycsaládokban általában, egymást nevelik, gondozzák; már főleg a lányok, hiszen a fiúknak más dolga van. A gyerekek magától értetődő természetességgel vigyáznak egymásra, de csak, amennyire muszáj. Alapvetően minden gyereknek meg kell tanulnia magától is, hogy mi a veszélyes és mi nem. Például a lépcsőn csúszni-mászni egy egy év alattinak természetes dolog, nem is esik le. Amúgy meg nincs sok veszélyes dolog a lakásokban, de erről majd később. Tehát a gyerekek nevelkednek otthon egy kicsit, aztán bekerülnek kb. hároméves korban valamelyik intézménybe, reggelente mennek a busszal, aztán majd egyszer csak jönnek haza. Délután, amikor minden busz megjött, csúcsidőszak van a családoknál. A picik közül mindig csak a három év körüliek sírnak, akik éppen a személyiségük fejlődésének abban a szakában vannak, amikor rá kell döbbenniük: már nem szabad mindent, és még nem képesek a saját kis életük megteremtésére. Jövőre már a most még beszélni tanulók fognak sírni.
A házasságok a családok elképzelései szerint, közel sem személyes vonzalomból születnek. A fiataloknak van valamennyi mozgástere a párválasztásban, amennyiben elutasíthatják a család által kiszemeltet, ha az végképp nem szimpatikus. Magától értetődően alakul ki a szerepek megosztása: a nő otthon van, szüli és neveli a gyerekeket, a sábeszre főz, más fontos dolga nem látszik; a férj vagy dolgozni jár, vagy naponta többször a zsinagógába.
A lakások döbbenetesen spártai berendezésűek. A központi hely a konyha, ami jó nagy, hiszen kell benne hely a húsos és tejes főzéshez (ami két tűzhelyet, előkészítő pultot, mosogatót stb. jelent), valamint egy lezárt résznek, ami a passoveres konyhát takarja. Van általában legalább két mosdó (plusz egy a szülői hálószobához), egy ebédlőnek nevezett, de inkább csak ünnepnapokon használatos szoba, valamint a hálószobák, néhol játszószoba is. Bútorok? A szülői háló és az ebédlő szépen berendezett, szerintem a házasságkötéskor kapják vagy veszik meg a beléjük valót. A gyerekek hálóiban ágyak, általában kerekes lábúak, hogy egyiket a másik alá be lehessen csúsztatni, beépített szekrény, és majdnem ennyi. A padlók faburkolatúak, könnyen tisztíthatóak. Van még egy mosókonyha is mindenhol, de ez alig több, mint egy beépített szekrény, benne mosógéppel, szárítóval, mosó- és tisztítószerekkel.
Spártai az egész életük, nem kell hozzá sok tárgy. Olyan, mintha mindig készen lennének a menekülésre, vagy továbbköltözésre. Évezredes gondolat. Kevéske ruhájuk van, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, és nincsenek személyes tárgyaik, vagy csak elenyésző mennyiségben. Még a gyerekjátékok zöme is olyan, amit egyik nap látsz, a másik nap már szemétbe kerül. Szintén a menekülés lehetőségéhez csatolom, hogy a dining room-ban mindenhol van egy hatalmas vitrin, ahol az ezüstneműket tartják. Most biztosan nem ez a legnagyobb tartalékuk, de ezüstnek akkor is lennie kell.
Ja, a tömegkommunikációs eszközök? Hát azok nincsenek. Sem rádió, sem televízió, sem számítógép. Egy cd-lejátszó azért van, az ünnepek előtt a gyerekeknek beraknak valami zenés, vagy oktató cd-t, de természetesen vallási tartalmút, amiből okulhatnak. Egy-két lakásban azért láttam számítógépet, de tényleg nem többen. Viszont vannak testedző eszközök, főként futópad, bár használatban csak egyet láttam. Nem tudom, a férfiakra milyen szabályok érvényesek, de volt, hogy megkérdeztem egy asszonyt: megnézheti-e azt a kicsike videót, ami a telefonomon van az unokámról, ám azt mondta: nem, csak vallásos dolgokat hallgathatnak-láthatnak. Egy másik alkalommal sok kis pajeszes fiúcska játszott a konyhában, de a fotózásukhoz az anya szerint az apa engedélye kellett volna, hát természetesen eltekintettem tőle.
Az egyik nap tárgyai másnap már fölöslegessé válnak. Az itteni zsidóknak kevés a ballaszt az életében. A ruhák mennek végig a növekvő gyerekeken, az ágynemű és törülköző kevés, a szárítóból sokszor egyből használatba kerülnek. Vasalni csak a férfiak fehér ingeit kötelező, meg a nagy becsben tartott, az ünnepi terítékhez tartozó asztalneműt.
A vallási előírásokat különböző mértékben és szemlélettel, de mindenhol betartják. A férfiak dolga a zsinagógába járás, egy asszony azt mondta: a nőknek egyáltalán nem muszáj. Nagy ünnepeikre hatalmas az előkészület, de a sábeszre is napokig készülnek. (A nők, akik állandóan telefonálnak, két nappal előtte már a sábeszről beszélnek, két napig utána szintén.) Nagy jelentőségűek a családi ünnepek és összejövetelek is, ezek hétköznapra esnek, ilyenkor új ruha és sok étel készül.
Az étkezésre hétköznap nem fordítanak gondot a haszid zsidók. Esznek valamit, felnőtt és gyerek, és kész. Ám mikor közeledik a sábesz, vagy valamelyik ünnep, a konyhák megtelnek élettel. Minden sábeszre kötelező a sólet, a tarhonya, a krumplikugel és természetesen a fonottkalács készítése. Sokat kérdezősködtem a sólet készítése felől, de maradjunk annyiban, amit egy zsidó nő mondott: mindenki más recept szerint csinálja. Nincs benne annyi minden, mint ahogyan én tudom, de az biztos, hogy a babot és a hozzávalókat agyonfőzik, teljesen pépesre. Ez is finom, de az én kedvencem a klrumplikugel, ami egy igen egyszerű recept szerint készül: a krumplit meghámozzák és lereszelik (vagy inkább aprító gépbe teszik), aztán hozzáadnak annyi tojást, amennyi a krumpli (vigyázat: ezek sokkal nagyobb burgonyák, mint az otthoniak), sót, kicsi borsot, és szétterítve egy tepsiben, megsütik. Kívül kérges, belül puha, és fantasztikusan jó. A kalácsaik gyönyörűek, hat ágba fonják és sokszor még külön kis fonatokkal díszítik őket, a tetejükre leggyakrabban szezámmag kerül. Voltam olyan családnál, ahol alkalmanként 12 pound lisztből (kb. 6 kg) készül kalács minden hétvégén, mert nagy a család, a gyerekeknek is az anya süt.
Az itteni zsidók nagyon békességes emberek. Hitük előírásait mindenhol megtartják, például a férfiak nem néznek a nőkre, a járdán is félrefordulnak vagy lesütik a fejüket, ha találkozol velük. A férfi boltosoknak le kell tenned a pénzt a pultnál, onnan veszik fel, és oda teszik a visszajárót – nem érnek hozzád. Meg lehet szokni. A nők egész nap a lakásba-családba vannak bezárva, így egy erős szolidaritás alakult ki közöttük; még a máshitűeknek is boldogan segítenek, ha tudnak, például gyógyszerrel, gyakorlati tanácsokkal, bármivel.
Az amerikai részbe inkább csak akkor látogatnak el, ha valami fontos intéznivalójuk van. Alkalomadtán lehet velük találkozni a nagyobb bevásárlóközpontokban is, főként ruhaneműt, gyermekjátékokat, elektronikai eszközöket (főként telefont) vásárolnak. (Az élelmiszereket a village-ben veszik meg, saját boltjaikban; ami nem kóser, az nem kerülhet használatba náluk.)
Persze, hígulnak a szabályok a zsidók körében is. A vidéken élőktől sokkal szabadabb gondolkodásúak a brooklyniak, velük közvetlenebb a kapcsolat, és ők jobban tudnak a világ dolgairól is. A fiatalok már másabbak: kint tanulnak a nagyvilágban, és itt – igaz, csak egyet, de – láttam olyan nőt, aki saját haját hordta, miniszoknyában és saruban volt otthon. Mindig a Tóbiás, a tejesember jut az eszembe: hogy már évtizedekkel ezelőtt is az volt a gond, hogy hogyan vigyázzanak a hagyományokra. A village egy olyan sziget, ahol még ennek a szellemében élnek.
