Már nincsenek titkaink. No nem azért, mert nem szeretnénk, hogy ne legyenek, de így alakult az életünk. Amióta a nyugdíjasok és az aktív dolgozók, diákok, elfoglaltak és ráérősek a közösségi portálokon töltik életük egy részét, valahogy megváltozott a világ. Azokról is jóval többet tudunk meg, akiket eddig csak futólag ismertünk, mert valahogy mindenki kiteszi szívét-lelkét az oldalakra.
Fura dolog ez, már sokat törtem rajta a fejem, hogy miért leszünk őszinték, kitárulkozók egy olyan embernek, akit mondjuk tíz éve nem hogy nem láttunk, de nem is beszéltünk vele. Ám amikor pár sorral bejelentkezik a weben, úgy fogadjuk, mint valami közeli barátot. No igen, mert már akkor mindent tudunk róla. Nem csak az életrajzát, hanem azt is, hogy politikailag hová tartozik, kit szeret, kit nem, mennyire agresszív, vagy mennyire kedves az idegenekkel, hogy viszonyul a valláshoz, a természetes életmódhoz, az állatokhoz, mi a véleménye a hajléktalanokról, a cigányokról, mennyire szorul össze a gyomra, ha zsidózást hall, hogy bírja elviselni az előretörő nácizmust.. és még sorolhatom. Olvassuk a kritikáját a tegnap látott filmről, vagy szindarabról, vagy éppen beszámol a politikai nagygyűlés történéseiről. Az édesanyja vasárnapi ebédjéről, a temetőlátogatásról, az unoka jegyeiről…
A legtöbb szó természetesen a politika körül forog. Érdekes megfigyelni, egy-egy harcias hozzászólót hogy csendesítenek el, vagy éppen tiltanak le társaságok, ki kit ajnároz… szinte már gusztustalanul…
Vannak persze olyan balgák, akik még a betegségeikből is hírt kreálnak.Pedig ennek eltitkolása a mai világban egy munkavállalónak igencsak erős érdeke lenne. Tehát csöppet nem cselekszik senki helyesen, ha feltesz egy fotót arról, amikor épp kilép a kórházból…
Vagy kell neki, de most komolyan, tényleg kell neki az a tizenöt like, meg a remélem jól vagy…? Én nem tudom.
Vagy tényleg elhisszük, hogy a sok névnapi és születésnapi köszöntgetés az lehet őszinte, szívből jövő egy weboldalon? No jó, lehet. De nekem akkor is nagyon fura az egész, pedig én is irogatok ilyeneket. Ám igyekszem csak azokat kitüntetni a figyelmemmel, akit tényleg úgy érzem, szeretek. Ja, azt ne feledjem, nekem nagy szivem van…
Ahogy ezeket a sorokat írom, eszembe jut, hogy mindez talán azért van így, mert vágyunk a barátokra, a baráti szóra, a társaságra, s ha más nincs, jó a virtuális is. Vagyis a valóságban elidegenedtünk, nem csak magunktól, egymástól is, és akkor itt van nekünk a szép új virtuális világ. Egy pótlék. Csak egy gép, egy berendezés, egy monitor. Gondoljunk erre néha, amikor kipakoljuk a szivünket. Mert a virtuális lét nem is mindig olyan szép, mint aminek látszik. Főleg, ha azt tudjuk meg egy hét alatt három barátunkról is, hogy jövőre veszi a kalapját és búcsút int kis hazánknak. Nem éppen szívderítő.
No, ami azt illeti, ha jól belegondolok, itthon maradni sem.
