Valamikor az átkosban amikor még fax se volt ilyen masinával másoltuk amit sokszorosítani kellett.
Természetesen volt indigó – fogadjunk, sokan már ezt se ismerik. Ez egy kék lap volt amit az írógépbe a fehér lapok közé fűztek. Egy-egy gépbe maximum hatot lehetett. A profibbakba. Így lehetett gépelni egyszerre hat példányban, bocs hétben. Minden jobb ügyvédi irodában falták ezeket a kék lapokat. Csak mellékesen abban az időben a jobb farmerok indigókékek voltak. Már csak azért is mert mosáskor fogtak, színezték a fehérneműt.
Na szóval csak vállalatok, állami cégek igényelhettek ilyen lyukkártya szerű stencil másolókat. A mechanizmusa – először írógéppel kilyukasztották a stencil papírt ami a biztonság kedvéért sorszámozott volt és ezt festékes hengerrel le fel húzogatták a papírra. Ez volt a másoló vagy a kis nyomdák őse.
A legnevezetesebb stencilgép amit valahol ki is állítottak az Demszky Gáboré volt, ezen gyártották a szamizdatot. Amit aztán Rajk László butikjában árusítottak.
Majd jött az állambiztonságiak rémálma az első generációs fénymásoló, amit mindenki megvehetett már. Emlékszem, a cégünknél az igazgató az elsőt a szekrényében őrizte. Amikor nyomtattunk bezárta az ajtót. S annyira benne volt az ideg, hogy nagyobb nemzeti ünnepek előtt ugyanúgy elzárta a páncélba mint ahogyan korábban a stencilt. A szokás hatalma.
Állandóan attól tartottak a vezetésben, hogy ezen röplapokat is gyárthatnak.
szgráf
