Kezd valami derengeni. Óvodában sose aludhattam délután. Mint hátrányos helyzetű, a mamám akkoriban nem dolgozott nem kaphattam ebédet. Déltájban hazavittek , s ha késve jöttek értem végig kellett néznem a többiek kajálását, s hogy hajtogatják szét a tábori ágyakat alváshoz készülődve. Ez nagyon megfogott, helyben elaludtam volna. Hasonló mélységes ásítozós álmosság csapott le rá a matek és a fizikai órákon is. A szemináriumokról és az értekezletekről már nem beszélek amikor nyitott szemmel kellett szenderedni s ügyelni, hogy ne kezdjek hortyogni. Megvallom nem mindig sikerült megőriznem az éberségem. Szerencsére jó alvó vagyok, azonnal elszundítok csak közbe szóljon valami, a tévé vagy a rádió. A Kossuth MR1 esti tíz órás hírei valóságos altatódalként hatnak rám.
S akkor itt vannak ezek a drága távol-keleti gyerekek akik a padok tetején alszanak. Arrafelé ugyanis megesik, hogy ha elfáradnak a tanárok javasolhatnak egy gyors frissítő alvást. Ilyen puritán módon. Nálunk ebből óriási purparlé lenne. Gyermekkínzás és szadizmus miatt egyre másra születnének a televíziós riportok.
Egyébként tényleg sajnálom ezeket a babákat, legalább egy kispárnát kaphatnának.
