Unokám fedezte fel a kihalt szakmák listáját. Kiderült, magam se vagyok elég idős ahhoz, hogy minden képről megfejtsem , mit csinál az ürge. Mi lehetett a foglalkozása?
Nos, nem tudtam, jobb helyeken voltak akik abból éltek, hogy idejében felzörgették a munkába indulókat. Nyugat-Európában a gyári melósoknak nem volt órájuk, rádiójuk a múlt században és ezért sokan vállaltak ébresztést. Nem is akárhogyan. Kavicsot dobáltak az ablakhoz. Fújó csővel lőttek fel vagy hosszú bottal felkopogtak az emeleti ablakon. Csuda muris lehetett. Megjegyzem, mifelénk ez soha se volt szokás, fejlettségünket mi sem jellemzi jobban, hogy nálunk a gyári dudával ezreket lehetett talpra állítani. Egy időben.
Hogy ma minden sarkon van egy óra, időmérő van a kocsiban, a karunkon és a mobilban s a tévében is ellenőrizhetjük az idő múlását az egy óriási előrelépés. Ha jól belegondolok, mi is a Széchenyi úti vasbolt előtt álló utcai órához igazítottuk a vekkert a hatvanas években. Ott a vasbolt előtti oszlopon lestem, elkések e az iskolából. Később negyven fillérért a telefonos pontos időt is megkérdezhettük. Sőt egy idő után telefonos ébresztést is kérhettünk a postától. Minden anyagi felelősség nélkül vállalták ezt a szolgáltatást. Ha elaludtak – megesett ez is – akkor se tehettünk semmit. Egyébként a pontos idő , érdekes módon mint maga a telefonhálózat is a Magyar Posta privilégiuma volt. Az utcai órákért is feleltek. Meg azért, hogy nem tudták az időt megállítani, csak késleltetni.
