Lám nem ma kezdtem a vezetést. Édesapám utolsó munkahelye a terményforgalmi vállalat volt, az igazgató gépkocsivezetőjeként. Emlékszem az autójára. A hajlott hátú farmotoros Tátrákra, amelyekkel csak Mezőkeresztesig jutottunk el. Onnantól már Pestig kellett vontatni a szerelőhöz. A Pobjedákra és a Warszavákra amelyeken állandóan kondenzátort kellett cserélni. Ez a kép – Édesanyám albumából került elő – bizonyítja az autók iránti rajongásom korántsem új keletű. Az első vezetésem Édesapám ölében a Szikszói parton volt a hosszú egyenes országúton százzal gurultunk le ezzel a batárral. Sose felejtem el amikor 11 esztendősen a Bükkben a Lófőtisztáson már egyedül gurulhattam körbe -körbe. Úgy kellett kirángatni a kocsiból, hogy abba hagyjam a játékot.
Nem egyszer megírtam, hogy 1968 májusában kelt a jogosítványom. Ami egyben arra is figyelmeztet, a korral együtt tompulnak a reflexek, a rutinnal meg nő az oktalan bátorság. Most tessék ezeket összeadni, kivonni és megszorozni. Jómagam már megtettem, s igyekszem ehhez igazítani a vérmérsékletemet. Nem feledve , hogy 140 lovat kell összefognom az úton, egy lábbal. A jobbal. Amivel a gázt és a féket nyomom.
