Először is köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat. Mentegetőzésképpen, röstellem a lustaságomat, hogy jómagam nem mindig teszem meg ugyanezt, mindazoknak, akik most engem köszöntenek. Hiába tudom, hogy ez a fajta figyelmesség a Facebook eszement rendszerének az eredménye.
Mint látjátok bűnbocsánatból igyekeztem mindenkinek egyenként válaszolni, hálálkodni. Mostanra megfáradtam. Inkább mesélek. Amikor 1949 december harmadikán hajnali fél négykor megszülettem nagy havazás volt Miskolcon. Drága Édesanyám emlékezete szerint minden simán zajlott. Amikor a Szinva parti kórházban, később rendőrség majd az APEH majd a NAV költözött oda Aszódi főorvos úr ébresztette Édesanyámat. Kérdezte, hogy van. Mamám, csak annyit mondott, nagy éhes, kalácsot szeretne kakaóval. Gondolom a hiányzó űr kínozta. Míg a fogságában voltam, csak tele volt a pocakja.
Nemrégiben megírtam azt a történetet, hogy miként találkoztam össze Aszódi doktor úrral, negyven évvel később ugyanabban a szobában ahol világra jöhettem. Én tudtam ki, akit bemutatnak. Ő viszont nem emlékezett rám. Mondta sokat változtam.
Még egyszer köszönöm a kedves beírásokat. Az őszintéket, a szívből jövőket és az álságosakat is. Igazából egyetlen egy hiányzott, hiányzik és már örökre így is marad. Drága Édesanyám, aki tavaly áprilisban 95 esztendősen hunyt el minden születésnapomon hajnali fél négykor rám csörgött. Köszöntött. Közös ünnepünk volt. Készültem is ezekre a hívásokra. S képzeljétek ma azt álmodtam, s felriadtam, prűttyög a mobil telefonom. Anyám volt. Ő volt az első köszöntő. Rendre minden úgy volt mint ahogyan az elmúlt évtizedekben. Félálomban hallgattam, miként éli újra azt a bizonyos pillanatot. Az első találkozásunkat.
A nők két titkot őriznek, de nagyon. A súlyukat és a korukat. Nekem nincs rejtegetni valóm. Mindkét számra ráillik – túlsúlyos. Vigaszként mondom a sorstársaimnak, ha elkap a gépszíj, a betegség lesz miből leadni. Tapasztalatból mondom. Pontosan 2009 tavaszán, egy hétfői napon cirka három óra alatt legalább 10 kilótól szabadultam meg a miskolci megyei kórház intenzív részlegén. Az ágyneműmből csavarni lehetett a vizet. Hiú állat az ember, még örültem is neki. Elképzeltem, hogy ha megúszom még az érettségi öltönyömet is magamra vehetem majd. Újra fess leszek, mint valaha amikor Tamás Bandi bácsi varrta az öltönyeimet.
Különben mindenkinek mondom, aki még nem élte át a Szent Péter közeli állapotot. Ez az a pillanat, amikor az ember megbékél a világgal, a gyarló halandóságával. S innentől kezdve akár akarja, akár nem átértékeli az életét. Eldönti mi is a fontos számára a hátra lévő időben.
S, hogy panaszkodjak is. Bezzeg azelőtt minden december harmadikán fellobogózták a várost. Miskolc ünnepi díszben pompázott. Csak azt nem értettem, hogy a december 4 drótművek miért nem december 3 ? Viszont csütörtökön kaptam egy levelet dr. Kriza Ákos Polgármester úrtól amelyben köszöntött a születésnapom alkalmából. Tehát csak rajta vagyok a listán.
