– Megnyugtattak, hogy ártalmatlan az elváltozás, amit a mellemben érzek. Jöhetett hát a kistestvér! – eleveníti fel a kezdeteket Tóth Kata. Ám miután teherbe esett, a mellében a csomó vészesen növekedésnek indult. Kezdetben a tejcsatornák duzzanatát vélelmezték, majd végül a citológiai mintából megállapították: emlőrákja van. Nem volt választási lehetőség: ha az anyuka és a kisbaba életét is meg akarják menteni, haladéktalanul meg kellett kezdeni az onkológiai kezelést. A diagnózistól két hét telt el, amikor császármetszéssel, koraszülöttként világra segítették a kisfiút.
– Borzasztóan aggódtunk, de minden rendben ment: a 31 hetes kisfiam 1680 grammal született, amivel majdnem ő volt a legnagyobb a koraszülött osztályon. Egyszerre volt bennünk óriási öröm, s mérhetetlen szorongás – meséli az édesanya.
A szülés után egy héttel Kata megkapta az első kemoterápiát, hogy a kezelésekkel növeljék a tervezett emlőműtét sikerének esélyét. A mirigyeltávolító, de egyben rekonstrukciós operáció rendben lezajlott, de megállapították, hogy már nyirokcsomókat is érintett a daganat. Néhány hónap elteltével a rák kiújult, s ez a hír a kezdeti diagnózishoz képest is sokkal jobban lesújtotta az anyukát. Addig bízott benne, hogy jó irányba haladnak a dolgok, gyorsan felébredhet a rémálomból, ám az újabb rossz hír reményvesztetté tette.
– Két hónapig tartott, mire összeszedtem magam. Rájöttem: nem engedhetem meg magamnak, hogy az időt depresszióban és állandó félelemben töltsem, amikor együtt lehetek a férjemmel és a gyerekeimmel. A családom mellett nagyon sok segítséget kaptam a kórházban is: hálás vagyok az ápolóknak, az orvosoknak és a pszichológiai támaszt nyújtó Holnapom Egyesület munkatársainak is, akik kétszer is kihúztak a gödörből. Nélkülük nem tudtam volna épp ésszel továbbcsinálni – mondja Tóth Kata.
Különféle meditációs és pszichológiai módszereket megtanulva igyekezett áthangolni a betegségről és a kezelésekről való gondolkodását: a kemoterápiára például már nem mint méregre, hanem mint segítségre, a gyógyuláshoz vezető út egyik állomására gondolt. Fizikailag mindeddig jól is viselte a kezeléseket. Leginkább hosszú haja elvesztését szenvedte meg ő is, kislánya is.
Tükröm, tükröm
A lelki gyógyulás részévé vált a naplóírás. Kezdetben öncélúnak gondolta, hogy saját magáról írjon, de meggyőzték, s a pszichológus is egyetértett vele: segít, ha kiírja magából gondolatait, félelmeit, kétségeit, örömeit. Minden alkotási folyamat pozitív energiákat szabadít fel, különösen, ha azt éli meg az alkotó, hogy odafigyelnek rá, s munkájával másoknak is segíthet. Ez motiválta a www.edesszabadsag.com blog elindítását.
„Mannuska már készülődött a fürdéshez, mikor a patológus ismerősöm felhívott, hogy kész van a feldolgozással. Sajnos beigazolódott. Egy-két mondatot még váltottunk, letettük. Csend. A férjem mellettem, egyik gyerek a fürdőszobában, másik a hasamban. Én meg rákos vagyok. Persze jön a nem hiszem el, oké, de mit mondjak a gyereknek, ha bemegyek hozzá? Leültem a szennyestartóra, magam elé állítottam, kis puci testét közel húztam, megfogtam két kezét, szemébe néztem. Mannuska, anya rossz hírt kapott. Telefonált a doktor bácsi, hogy beteg vagyok. Nagyon beteg, de ez olyan betegség, ami most nem látszik rajtam. Sokat fogok majd orvoshoz járni. Szép lassan meggyógyulok. Ennyi. Nem kérdezett, nem is mondtam mást. Az este további része lezajlott ahogy szokott, legalábbis a fizikai dolgokban, csak sokkal csendesebben. Nem sírtam. Nem azért, mert tartottam magam, hanem mert az agyam még nem engedte felfogni, hogy mi van. Az altatás alatt éreztem, hogy a tudatom kiír receptre egy nyugtatót, és mire kijöttem a gyerek szobájából, gondolatban kiváltottam és be is adtam magamnak az injekciót, leszedáltam magam.
Jöhet a másik gyerek. Éreztem, ez nehezebb lesz. Míg az ötévest lefektetem és átgondolom hogyan tovább, addig a 29 hetes magzat éjszaka is velem lesz és rajta is átfutnak a halálfélelem hullámai. Simogattam a hasam, nyugtatgattam őt, de tudtam, nem vagyok hiteles, remegtem a félelemtől, ő meg remegett velem. Attól az éjszakától kezdve nem mosolyogtam soha többé, ha megmozdult a hasamban, nem mutattam boldogan az apukájának, mert innentől kezdve csak azt tudtam elképzelni, hogy menekül. Menekül és keresi korábbi kis boldog életét, ami egyszer csak katasztrófába csapott át.” (Edesszabadsag.com)
– A kórházban a vizsgálatokra és a kezelésekre való várakozás közben is írtam, ez lekötötte a figyelmem, élményt adott. Amikor jobb állapotba kerültem, megpróbáltam belebújni a kislányom bőrébe, az ő szemén keresztül látni mindazt, ami velünk történik. Esténként felolvastam neki: egyszer nevetett, máskor sírt és tiltakozott egy-egy történet hallatán. Ezeket a rólunk szóló igaz meséket elsősorban saját magunknak szántam memoárnak, hogy ha felnőnek a gyerekek, ez megmaradjon számukra. Részben a pszichológus biztatására kezdtem el könyvbe rendezni a meséket, így született meg a Sebaj Haj! kötet gondolata, ami 2017-ben anyák napjára kézzel fogható könyvvé is vált.
– Amíg kisfiunkkal csak minél többet együtt akartam lenni, óvodás nagylányunknak a jelenléten túl magyarázat is kellett mindarra, ami velünk történik. Fontos volt, hogy olykor mulatságos, máskor gyötrő kérdései ne maradjanak megválaszolatlanok, de ne mondjunk többet sem, mint amit kérdez, s tudni akar. A gyerekek gondolkodása sokszor logikus, de olykor téves következtetésekre jutnak, például a saját felelősségükről. Ezért nagyon oda kell figyelni rájuk, hogy ne sérüljenek jobban, mint ami kivédhetetlen egy ilyen élethelyzetben – fogalmaz Tóth Kata. Sorjázza kislánya kérdéseit.
– Ha olyan kopasz leszek, mint a barátnője apukája, akkor tetoválásom is lesz majd? Az apukáknak is olyan gyógyszertől hullik ki a hajuk, mint amit én kapok? Ha beteg vagyok, azt ő is elkaphatja, mint amikor nem tesszük a kezünket tüsszentéskor a szánk elé? Ha mégis elkapná, neki is kihullik majd a haja? És a pónik sörénye? És, ha már egyszer kopasz lettem, anyák napjára azért ugye csak visszanő, hiszen így mégsem mehetek az ünnepségre, igaz? Ha veszekedés nélkül felvette volna a meleg nadrágot, akkor nem betegedtem volna meg?
Tóth Kata azt mondja: történeteit beszélgetésindítónak szánja, amelyek segíthetnek megbeszélni mindazokat a kérdéseket, amelyeket egy családtag súlyos betegsége ébreszthet a gyerekekben. Dr. Mailáth Mónika, a Magyar Pszichoonkológiai Társaság elnöke a történeteket olvasva azt írta: a szerző olyan álruhás tündér, aki a szomorúságból vigasztalást és boldogságot varázsol.
Féléves tervek
E cikk születésekor, 2017. tavaszán is tart az onkológiai terápia, Tóth Kata nem is kérdezi a kezelőorvost a végéről. Egyetért azzal a pszichológiai hasonlattal, hogy a küzdelme olyan, mint egy meredek hegy megmászása: nem szabad hátrafelé, lefelé nézni, mert akkor leszédül. De ugyanez történhet akkor is, ha túl magasra, felfelé nézne, mivel az előtte tornyosuló hegy nagy és beláthatatlan. A jelenre kell figyelnie, a soron következő kapaszkodót megtalálnia, a következő lépést megtennie.
– Örülök, amíg kaphatom a kezelést, mert az azt jelenti, hogy használ. Persze örülnék annak is, ha már azért nem kapnám, mert nincs szükség rá. Fél években gondolkodom. Mindig fél évre tervezem előre az életem, s ezeket a belátható féléves célokat igyekszem megvalósítani. Ha sikerül, jöhet a következő, majd a következő és a következő féléves ciklus. Így, szépen az öregkorig. Fél évenként haladva is szép kort megélhet az ember, nem igaz?
„Eszébe jutott, anya megígérte, hogy hazahozza a levágott hajat. Elkérte. Csalódottan nézte a rövid kis lófarkat, hiszen sokkal, de sokkal hosszabb volt anya haja élőben! Nem hitte el, hogy csak ennyit vágtak le, szerinte a fodrász néni is eltett belőle néhány centit emlékbe. Miután kiméltatlankodta magát, betették az ő kiskori haja mellé a balerinás dobozba, amiben a babakori emlékei voltak. Majd Léna hirtelen megölelte anyát, görcsösen szorította.
– Kicsikém mi a baj? Nagyon csúnya lettem?
– Hát, nem valami szép, de nem az a baj. Anya! Én sajnálom… Biztosan miattam lettél beteg.
– Ezt mégis honnan veszed? – kérdezte anya kedvesen.
– Mert nem fogadtam szót neked és csúnyán beszéltem veled, emlékszel, amikor nem akartam felvenni a meleg nadrágot és nagyon összevesztünk.
Anya kioldotta Léna görcsös kis kezét és elkezdte cirógatni a tenyerét.
– Kicsikém, arról, hogy anya beteg lett, te nem tehetsz. Senki nem tehet róla.
Léna kis lelke a simogatástól és anya szavaitól lassan megenyhült. Nem is tudta, miért nem kérdezte mindezt meg korábban.” (Sebaj Haj!)
