Ma reggel láttam egy miskolci egészségügyi intézményben ezt a tűzcsapot. Le volt lakatolva. Úgy elképzeltem, vizuális alkat vagyok, hogy egyszer csak szükség lenne erre az oltási rendszerre. Lángol. tüzel az a valami és az ott dolgozók fejvesztve rohangálnak le és fel, s keresik a lakat kulcsát. Míg nem megtalálják.
Na, erről is eszembe jutott barátom, dr. Varga Rudolf költő, író és filozófus esete egy budapesti kórház előtt. Többször elmesélte, így már precízen tudom a történetet. Volt neki, réges régen egy Velorex kisautója. Vagy motorja. Aki még nem tudná, ez egy csehszlovák Jáva gyártmányú, háromkerekű kisegér volt, kormánnyal és két üléses. Csak rokkantak igényelhették, még a Hycomat Trabant korszakot megelőzően. A lényeg, hogy fedett volt és a plexi üveges szélvédő és ajtó egy kisautó illúzióját keltette. Emlékszem, Rudinak még nem volt meg a jogosítvány, így télvíz idején én vezettem fel Pestre. Fűtés nem volt benne. Mire felértünk Gödöllőre az első két lábam csaknem elfagyott. Alacsonyan ültünk ebben a lélekvesztőben és minden mellettünk elsuhanó jármű mellett valóságos halálfélelmem volt. Tulajdonképpen ennél védtelenebb jármű nem is létezett akkoriban. Egyszer Miskolcon a Csabai kapui SZTK mellett egy nagy fekete Volga jó kis slunggal kivasalt egy ilyen rokikocsit. Az utasai a helyszínen elhunytak.
S jöjjön a sztori. Rudi egy pesti kórház előtt autózott amikor kigyulladt a csodajármű motorja. Lángolt. Berohant a hospital portájára és próbálta elkérni a tűzoltó készüléket. Az ispotály kapusa nem adta, hajtogatta, hogy először megkérdezi az igazgatót, adhatja e vagy nem. Huzakodtak, derekasan összekaptak. Ez idő alatt a drága Velorex megadta magát a lángokban. Csak ennyit akartam mondani. Ha tetszik találkozni Rudival biztosan megerősíti, hogy az igazat, csak is az igazat mondtam.
