Minden temetésen ha tetszik ha nem, ha bevalljuk ha nem valamennyire magunkat is elsíratjuk. Szembesülűnk a valósággal, hogy mindannyiunk sorsa véges. Most is így volt.
Végső búcsút vettünk ma délelőtt Szántó Erzsébettől, apai ágon lévő Edelényi unokahúgomtól. Életének hatvannegyedik esztendejében ragadta el az értelmetlen halál. Szomorú igazság, hogy évtizedek óta alig tartottuk a kapcsolatot. Számomra máig is az a kép él bennem ahogyan a ballagásomon vagy az esküvőjén láttam. Miközben négy értelmes, iskolázott, diplomás fiúkat, lányokat szült, akiknek a családjával most egyszer csak idegenül méregettük egymást Erzsi temetésén. Furcsa érzés volt. Míg a búcsúztatás tartott figyeltem, kik azok akikben fellelhetők közös őseink vonása. A halálba üldözött nagyapám és nagymamám vagy Édesapám öccsének Lajos bácsikámnak alaposan körbemanipulált génjeit kerestem. Majd az Édesanyja temetése óta az egyedül maradt Katalin unokahúgomat is megpillantottam. Ezzel könnyű volt a leltár. Anyai ágon megmaradt egyetlen unokaöcsémet, Andrást két esztendeje búcsúztattuk el Budapesten.
Végül mondhatom, van még két unokahúgom egy edelényi és egy miskolci. Figyelmeztető jel. Mindannyiunknak. A hátramadottaknak.
