Élet a halál után. Tessék, elhinni a fiatalokat sokkal jobban izgatja ez a kérdés, mint a már mindenre felkészült idősebbeket. Van, létezik, egy bizonyos életkor amikorra mindannyiinkban megérlelődik az elkerülhetetlen sorsunkba való beletörődés. Amikor már csak puszta kíváncsisággá szelídül a negatív gondolat, s mi lesz azután. Egyáltalán lesz e folytatás az univerzumban, s tényleg komoly e a flexibilis reinkarnáció.
Különben ebben az időszakban mindenki a korábbi habitusa szerint őrlődik. Megfigyeltem, volt rá alkalmam, hogy nagyon sok szocializmusban szocializálódott bigott pártemberek hogyan váltak vallásosakká egyik napról a másikra. Vagy a másik véglet, hogy miként lettek megszállott hitűket gyakorló emberek örült ateisták.
Még a nyolcvanas években volt egy hosszú tartalmas beszélgetésem dr. Kaló Emil főorvossal, aki az általa vezetett intenzív osztályon nagyon sok halált láthatott. Karácsony előtti hangulatban egy téli esetén autóztunk a nyéki házához, amikor rákérdeztem – meg lehet e szokni a sűrű találkozást a kaszással? Soha, válaszolta. Bármilyen idős emberről is van szó az orvost is megrázza az elmúlás. Ők csak annyiban különböznek, hogy érzelmeiket nem mutathatják ki annyira őszintén, mint mások. Ezeket a találkozásokat soha nem lehet megszokni. Már, csak azért se mert ezek a természetes folyamatok végső soron önmagunk végzetét is előre vetítik.
Hogy miért jutott mindez eszembe, egyszerű a válaszom. Ebben az esztendőben is sok barátomtól, ismerősömtől kellett végleg elbúcsúznom. Közben volt egy két gyászoló, aki elmesélte, hogy a haldokló utolsó óráiban csak egy irányba nézett. Szerintük mosolyogtak, s mereven oda néztek ahol a rá váró rokonaikat sejthették. Többen meggyőzően állítják, ugyanazt szinte egybehangzóan, hogy az ember utolsó pillanataiban elhunyt rokonaikkal kommunikálnak. Várják őket az utolsó útra, hogy elkísérhessék az örök világosságba. Hogy így van e, hogy igaz e, ki tudja. Vicces kedvemben azt mondanám, aki nem hiszi, járjon utána.
Jut eszembe, jómagam 2009 egyik februári hétfőjének délutánján kerültem ilyen Szent Péter közeli állapotban. Örült magas vérnyomással estem össze a megyei kórház ambulanciáján éppen egy vizsgálat közben. Fejemben forgott a turmixgép, s érzékeltem, hogy kezd összeomlani a szervezetemben a vérkeringés. Ugye milyen szakszerűen mondom. Nos, e miatt mindkét lábam görcsbe rándult és önkéntelenül rugdostam az ágy tábláját. Tizenegyeseknél jóval erősebbeket. Nagy erővel tehettem, mert a főorvos úr figyelmeztetett, hagyjam abba. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, amit mondott, hiszen csak tudhatta ezek a rángások ösztönösek. Aligha tehetek róla. Később jutott eszembe, hogy ezek szerint nem véletlenül tartja a mondás – hogy valaki már az utolsókat rúgja.
Majd a főorvos, akinek örök hálával tartozok bejelentette – mindenki hagyja el a rendelőt, mert életmentésről van szó. Velem kivételezett, maradhattam. Bekötötte az infúziót, csillapította a vérnyomásom miközben magamban már teljes nyugalommal készültem a földi létem befejezésére. Lehet, hogy a nyugtatók tették, de csak egyetlen apróság zavart, hogy az ablak be volt rácsozva. Elmélkedtem, hogyan szállhatok így a mennyekbe…
Majd háromnapos intenzív megfigyelés után egy hónapig a rehabilitációs osztály vendége lettem. Az itteni élményeim elég sokrétűek, s figyelemre méltóak. Ha nem tiltakoznak ezeket is hamarosan kiírom magamból.
