Kemény napom volt kedden. Zajlott a szembesítés a miskolci rendőrségen. Nonstop étlen szomjan. Magamat nem sajnáltatnám viszont az ügyet levezénylő rendőrnő és az ügyvédem dicséretes, kivételes munkabírásról tettek tanúságot.
Nos, aki nem tudná – ki is lehet ennyire műveletlen – elolvashatta a tavaly novemberi esetemet a miskolci rendeszekkel. Miszerint a nagy posta előtt a járdán való megállásommal kapcsolatos vita fegyveres leszámolássá fajult. Rá kellett jönnöm, hogy a fiatalabb újságíró generáció fantázia dússágával én már aligha versenyezhetek. Egy pesti kolléga nő – egyem a lelkét – kitalálta, hogy november hatodika éppen a nagy októberi szocialista forradalom századik évfordulójának elő napja. S ugye én, mint közismerten balliberális kriptokommunista aki az átkosban polgárok ezreinek az életét nyomoríthattam meg – sose érezhettem magamat még ennyire fontosnak –pisztollyal hadonásztam az engemet megbüntetni készülő rendeszekkel szemben. Olyan érzékletes és irodalmi értéket képviselő tudósítások jelentek meg erről – igazából egy, egyetlen egy többre is érdemes, tehetséges ember tollából –született az ötlet, hogy most valamennyit bekereteztetem.
Nos, aki nem tudná milyen egy ilyen szembesítés, elmondom. Már amennyit lehet. Mint ahogyan előállítóban se voltam még soha ezt a fajta eljárást se ismertem idáig. Ez úgy zajlik, hogy az ügyvédem jelenlétében a rendészek, külön külön egyenként elmondják a verziójukat. Már ahogyan ők emlékeznek az esetre. Nekem ilyenkor, kuss, mint ahogyan ők se szólhatnak közbe, amikor én idézem fel. Majd tetszés szerint tegezve vagy magázódva kölcsönösen kikérdezhetjük egymást. Mit is mondjak szenvedtem, hogy nem szólhattam közbe. Ez az eljárás valóságos emberkínzás, számomra. Végül csak sikerült tartanom a számat. Az eljárás nehézsége még, hogy a rendőrnő mindent szó szerint ír, gépbe és mi erről sorozatosan, kölcsönösen megfeledkeztünk.
Nos, annyit elmondhatok, ez a beszélgetés szinte üdítően kellemes volt a novemberi vitánk után. A magam véleményét mondom. A két rendésszel a pillanatnyi szünetekben még normális emberi hangú beszélgetést is folytattunk. Jegyzőkönyvön kívül. Mint a lélekbúvároknál sikerült kibeszélni a számukra nem ritka affér részleteit. Azóta is azon töröm a fejem, hogy ott helyben melyikünk hibázott, hogy nem találtuk meg a normális párbeszéd kulcsát. Kiderült, csak figyelmeztetni akartak, hogy rossz helyen álltam meg és csak annyi lett volna a dolgom, hogy elismerem a tilosban várakozást és már mehetek is az utamra. Igazából, ezt én nem tudhattam. Kár, hogy nem avattak be ebbe akkor és ott. Ha csak ennyi, akkor még azt is elismerem, hogy Kennedyt is én lőttem le.
Végül a csak kedves és fáradhatatlan rendőrnő miatt nem merültünk filozófiai mélységekbe, hogy minek a következményeként fajult el a vita. Végül a rendészek, sőt még az önkéntesen jelentkező tanú is megerősítette a gázpisztoly mindvégig a zsebben volt és nem vettem elő és az állítólagos deszantos, meg ki tudja, ki vagyok, megy mi egyéb ostoba fenyegetések sose hangzottak el. Ez a kedves kolléga irodalmi munkásságának kiemelkedő fejezete.
Odáig is elmentünk, hogy megtudtam – a két rendész, aki éppen arra járőrözött mindannyiunk pechére, s nem nyilatkoztak olyanokat, amik ezekben a bizonyos médiákban megjelentek. Egyszerűen odavitték a posta elé s beállították őket egy fotó kedvéért. Állítják, hogy ők ezeket nem is olvasták, s ilyeneket nem is mondtak senkinek. Mit is mondjak, hogy ennyi beszélgetés után hiszek is nekik.
Lehúztam ötven évet a szakmában. Minden sajtóper nélkül. Még egy helyreigazítási kérelemre se emlékszem. Azt hiszem ebben a témában nem ez lesz az utolsó megszólalásom. Hiszen nemcsak engem érdekelne, hogy kinek volt ennyire fontos minden sajtóetikai, személyiségi jogi törvényeket áthágva a témától függetlenül más családok életében is turkálni.
Méltatlanul mocskos módon.
/ a címkép csak illusztráció nem a rendészek//
