Azon a bizonyos nyáron amikor a Budapesti Keleti pályaudvart ellepték a menekültek különös érzések gyötörtek. Fotóztam őket, némi röstelkedéssel, szánalommal miközben megrémisztett a látványuk. Vettem egy kiló pogácsát, egy karton üdítőt és szinte vakon kínálgattam a földön heverő szerencsétleneknek. Többet is tehettem volna értük.Nyugtatgattam a lelkiismeretemet, ám azt is számításba vettem, hogy ez a helyzet korántsem normális.
Mi az, hogy távoli országokból beáramló idegenek lepik el az országot. Mi lehet ennek a folyamatnak a vége, s mi lesz ha demográfiai vonalon hatványozottan sikeres menekültek népesítik be az országunkat. Ezért határozottan szurkoltam a kerítésépítésnek, felfogtam, ezt a folyamatot a határainkon kell megállítani. A lehető leghumánusabb módon kell gátat vetni az országhódítóknak. Már csak azért is mert a történelmi kulturális örökségünket kockáztatjuk ha egy teljesen más rendszerben szocializálódott embereket befogadjuk.
Amikor Merkel kancellár fura módon , szinte megmagyarázhatatlan elgondolás szerint megpróbálta a keblére ölelni a világot már csaknem meghasonlottam. Nem értettem, azt se, hogy Orbánt Viktor fennhangon kritizálták a déli határaink biztonságossá tételéért. Komikus volt, amikor az osztrákok ugyanazt a barikádokat amit nevén neveztük ők kapunak titulálták. Így aztán örömmel hallottam, hallottuk, Merkel egy interjúban már Európa védbástyájának nevezte a határkerítést. Lssú volt
