Megszűnt a lakás takarékpénztári támogatás rendszere. Korábban már az úgynevezett lakásvásárlás után járó adókedvezményt is felszámolták. Magától értetődő, hogy a költségvetés egyensúlyáért felelősök mindig is variálnak, kombinálnak csavarnak egyet a nem rentábilisan működő támogatási rendszereken. Így volt ez akkor is, amikor a magán nyugdíjpénztárak vagyonát olvasztották be a közösbe. Közben a cél egy jottányit se változott. Épüljön minél több új lakás, legyen minden családnak otthona, hogy nagyobb kedvet kapjanak a családalapításhoz, a gyermekvállaláshoz.
Ilyenkor az jut eszembe, hogy szüleimnek hat-nyolc testvére volt, szűkösen laktak, szegényesen éltek, a nagymamik nem is dolgoztak – ennyi gyerek mellett ilyen eszükbe se juthatott – mégse gondolkodtak mennyi legyen az ideális családi létszám. Azt meg sose hinném, hogy annak idején nagyobb lett volna a létbiztonság vagy testhezállóbb szociális támogatásokkal ösztönözték volna őket gyerekvállalásra.
Születésemkor pontosan 1949 télvíz idején egy Kazinczy utcai földszintes albérletben ismerkedtem a világgal. Talán egy évre rá kaptunk egy 131 négyzetméteres Széchenyi úti két szobás polgári lakást. Úgy, hogy az előző háztulajdonos Kolozsi ügyvéd úr családostól elmenekült az országból. Talán azért is, mert amikor a német csapatok bevonultak Miskolcra a mi örökösen galambszaros erkélyünkről virágesővel éljenezték a nácikat. Erről film és több fotó is fennmaradt.
Ez a MIK bérlakás majdnem a hetvenes évek elejéig volt az otthonunk. / pap szabó kisember az akkori lakáshivatal teljhatalmú vezére vette el tőlünk Édesapám halála után, hogy kettőnknek nem jár ennyi négyzetméter/ Itt nőttem fel ebben a gangos házban, így ha álmodom, csak itt vagyok, itt ebben a lakásban bolyongok, s félelmetes pontossággal rajzolódnak ki a polgári hodály minden részlete a cserépkályhától a fűtetlen konyha tipikusan puritán csaptelepéig, a bumfordi gázóráig.
Majd jött a lakbéremelés. Durva méretben, a négyzetméterenkénti egy forintot hatszorosára tornázták. Az új mechanizmus jegyében. Kaptunk egy másfélszobás panelt a Vászonfehérítő utcában, amelyet drága Édesanyám képtelen volt megszokni. Még javában építési terület volt, barakkokkal, drótkerítéssel és a sötétben himbálózó ipari reflektorokkal. Éjszakánként, ha felriadt, kilesett az ablakon s nem tudott elszakadni Auschwitzi emlékeitől. Tovább is álltunk egy Bajcsy Zsilinszky utcai egyszerű kétszobás téglalakásba. Amit végül még jóval a rendszerváltás előtt áron alul mindenki megvehetett. Az állami nagylelkűségnek megvolt az oka. Mint általában minden ilyen nép tulajdonában lévő épület pusztulófélben volt. A háziuras rendszerben a tulajdonos gondoskodott az állagmegóvásról. A MIK erre képtelen volt, nem is volt hozzá meg a központi akarat. Így aztán jobbnak látták, ha még el is adják a zabrált ingatlanokat és megszabadulnak a rájuk háruló kötelezettségeiktől.
Nem voltam húsz éves, amikor benyújtottam a lakásigénylésemet. Emlékszem a formanyomtatvány rubrikáira. Ha munkásőr lettem volna vagy már megszereztem volna azokat a rubintköves plecsniket vagy jó a kapcsolatos a tanácselnökkel akár egy éven belül kapok egy kétszobás panelt. Tanácsit vagy szövetkezetit. Az utóbbi pénzbe fájt volna viszont az a tudat, hogy a sajátom növelte volna az önbizalmam. Ám én ettől messze voltam. Már régen nős voltam, amikor a rendszerváltás előtti hónapokban kaptam egy levelet, hamarosan sorra kerülök. Újítsam meg az igényemet, mert különben ez és ez lesz… na meg közöljem, a családi állapotomban bekövetkezett változásokat. Ostoba módon lemondtam erről a projektről. Tehát engem a gondoskodó állam sose stafírozott ki.
Folytatom, majd, hogy mi a biznisz a lakáspiacon és elárulom Ausztriában, a jóléti államban kevés embernek van sajátja. A legtöbben bérelnek lakást. Ez az oka annak, hogy a lakosság jól mobilizálható. Ahol jobb a munka, oda költöznek….
