Különös, de a miskolci főutcán mára már valamennyi üzlethelyiség profilt váltott. Talán ez a kevesek közül való amelyik megőrizte az eredeti funkcióját.
Ez a miskolci utcarészlet a színháztól a könyvesboltig kitörölhetetlenül
belém rögzült. Kismilliószor jártam le, így nem
csoda, ha visszatérő álmaimban is szerepet kapnak. A 31.
szám alatt máig is megmaradt a Miskolci Fodrász Szövetkezet
üzlete. Ez volt Guszti bácsi birodalma vagy három
évtizeden át. Ő volt az első mester, övé volt a bejárattól
balra az első szék.
Mivel a közelben laktunk, három forinttal
a markomban mezítlábasan is átmehettem egy nyírásra.
Sütötte a talpam a forró aszfalt, s ezt tetézte a fóbiás szorongásom.
Mi lesz velem frissen stuccolva, ha elveszejtem az
érméket. Láttam, tudtam, hallottam, hogy az üzletben harsányan
pletykálnak, ugratnak és hangoskodnak a segédek. A
pitralon gőzös fülledt szalon
közepén trónolt a pénztáros
hölgy, aki kellő jattért még az
előző napi sorszámból is osztogatott.
Aminek vajmi kevés
jelentősége volt. Itt mindenki
maga választhatta meg a partnerét,
a kuncsaft a figaróját, a
borbély meg a vele szimpatizálót.
A várakozás tétlenségében
beletemetkeztem a Ludas
Matyiba, amely tele volt
Toncz Tibor erotikával fűtött
Jucikás karikatúráival. Ebből
lestem ki, hogy mikor szán
már meg Guszti bácsi. Aki korán elhunyt apám ritka erős
borostájával is megküzdött. Majd alig egy évtized elmúltával
már nekem fente a beretváját. Közben sosem felejtette el
megjegyezni – fiam, neked sem gyengébb a pofaszőröd!
A megsárgult kép csalóka, a nagy világégés előtt készülhetett.
A lombos fák az ötvenes években sem voltak
meg. A békebeli időkre csak a reggeli vizesnyolcasok
emlékeztettek. A segédek sepregetéskor bádoglocsolóból
hűsítették a járdát. Igaz, manapság keveset forgolódok
arra, de ilyesmit már nem nagyon látok. Ne felejtsem, az
eltűnt kalapszalon szomszédságában volt az Ofotért. Itt is
otthonos voltam. Amatőr fotósként a Pajtás masinámmal
majd a fejlődés rögös útját kitaposva az NDK-beli Verámmal
jártam oda. Összeszűkült gyomorral lestem a még
alig száradt friss tekercseket. Mit is tudhat a mai digitális
masinás arról a fotografálásról, amikor a sötétkamrában és
a fixírsó keverési arányában dőlt el a művészet sorsa.
Apropó művészet. Még az iskolapadot koptattam, amikor
az Ofotért előtt vietnámi strandpapucsban bandukolt
Sztankay István, a Miskolci Nemzet Színház titánja. Az,
akit előző nap éppen a Brecht Arturo Ui című darabjában
láttam vagy harmadszor. Az Ady hídi Fórum kávéházig
követtem feltűnés nélkül. Ő volt, ahogy ma mondanánk,
a város celebe – a tini lányok bálványa –, amiért mi nagyon
irigyeltünk. A 33. szám alatt volt a fényképész szalon, ahol
a mosolyfotók készültek. A kirakatában díszelgő képeket
addig csodálhattuk, amíg ismerősekké nem váltak. Ebben
a műteremben készült az érettségi tablónk 1968-ban, amelyet
a sarki könyvesbolt kirakatában reklámoztunk. Mindannyian
egyetlen zsinóros díszmagyarban pompáztunk.
Abba az egybe bújtunk bele, hogy különbek legyünk, mint
az öltönyösök. S e mellett volt a megszűnt úri szabóság is,
ahol tréfás kedvű segédek fűzték a cérnát a tűbe. Itt esett
meg, hogy egy vidéki öreg bácsit, aki még sosem járt ilyen
puccos városi szabóságban, felfektettek az asztalra. S úgy
vettek róla méretet, hogy krétával körberajzolták, mint
Doszpot Péter az áldozatokat.
Pechük volt a vicces szabóknak. Addig terjedt a móka
híre, mígnem rájuk szálltak a népi ellenőrök. Akik igazságot
szolgáltattak. Az öreg készségesen újrajátszotta
a történteket. Akkor a segédek már a népi ellenőrökkel
együtt kacagtak.
