Már magam is annyiszor elgondoltam, meghirdetem a garázsomban feleslegesen tárolt cuccokat. A franc se tudja, de még a Zsigulim ablakcsipeszeit is őrzöm. A valamikori, zsarnai KGST piacon beszerzett szovjet és lengyel gyártmányú szerszámaim is a szívemhez nőttek, hiszen harminc éve még a szemem ügyébe se kerültek. Mentőládákból is csodás gyűjteményem keletkezett. Utódaim figyelmeztettek, ha nem takarítok, ők, majd ha lejárt a mandátumom mindent egy konténerbe rakatnak, s irány a szeméttelep. Már most szólok a guberálóknak, nem akármiket találhatnak. Különben nekem már se erőm se lelkierőm sincs, hogy rendet teremtsek, s szelektáljak, mi az, ami még nekem kellhet. Talán, egyszer vagy sohasem. Már csak egy vigaszom van, a korombeli barátaim hasonló gondokkal birkóznak. S rajtam már az sem segített, hogy minap vagy kilenc megunt porszívót ajándékoztam el. Rögtön elöntött a nagylelkűség, különösen most, hogy a kocsi tároló egyik sarkában egy négyzetméteres űr tátong. Ott ahol ezek a vackok rozsdálltak.
Mint látják, a lakásunkhoz közeli házban meghirdették a garázsvásárt. Az amerikai filmekben már láttam hasonló kiárusításokat, de még egyen se voltam. Erre ellátogatok. Hátha megtetszik valami, vagy mint írják, cserélhetünk is. Megnézem, kik lesznek ott, és ha nagy az érdeklődés a következő ilyen szeánszot magam rendezem. Már is egy nagy ládára való cuccot válogattam össze, amelyet kilóra vihetnek. Bedobhatnám a kukába is, de sajnálom, sok olyan van közte, ami valakinek még olyan örömet okozhat, mint valamikor nekem volt.
