Izgalmasak voltak azok a kilencvenes évek. Jött az egzisztencia hitel, és akinek mersze volt bevásárolt. Gyárakat, üzemeket, szállodákat mindent elzabráltak, amit csak lehetett az állami tulajdonból. Mondván az állam rossz tulajdonos, nem jól sáfárkodik, a vagyonával inkább adjuk oda annak, aki pénzt ad érte. Megjelentek a strómanok, a külföldi szerencselovagok, s üveggyöngyökkel bevásárolták magukat a jól menőnek tetsző cégekbe. Tudták nem veszthetnek, az ingatlan és az eszközpark, a termelőgépek szolgáltak fedezetként. A nagy nyugati multik és állami befektetők már óvatosabbak voltak csak olyanra tették rá a kezüket, amelyek nélkülözhetetlen szolgáltatók, ott semmi kockázat nem lehetett. Ezeket a jelenlegi kormány már nagyon okosan, részben visszaszerezte.
Emlékszem a HungarHotels zászlóshajója, a tapolcai Juno szálló hányattatását. Először három vagy négy külföldi magyar tette rá a kezét. Sok pénzük lehetett, mert a Déli Hírlapra is alkudtak. Meghívtak egy ilyen üzleti tárgyalásra, amely előtt a főnökömmel együtt két óráig várattak. Sejtettem, ezzel akarták értésünkre adni, hogy ők aztán nem akárkik. Mikor beinvitáltak már csak annyit mondtam, sajnálom uraim, de mi erre a témára éppen csak két órát szántunk. Ami éppen most telt le. Ha komolyan gondolják, szívesen várjuk Önöket a sajtóházi szerkesztőségbe.
Aztán jött valamilyen zsidó bácsi Svédországból. Állítólag elmondása szerint babák készítéséből szerezte a dollármillióit, amikor rábeszélték, legyen hoteltulajdonos Miskolcon. Jó szándékú, naiv beteg ember volt, aki nem hallgatott az örököseire. Míg leért Miskolcra, aki segítségére volt annak azonnal tulajdonrészt adományozott az ingatlanból. Persze aki szemfüles volt az komolyan vette és rögtön írásba is foglalta a jótékonyságát. Sokat járt a nyakamra, s mivel vizelet visszatartási problémái voltak két szerkesztőségi fotelt is megszentségtelenített, mígnem legközelebb már csak egy székre ültettük. Sőt még én ajánlottam neki egy kitűnő urológust, akivel annyira elégedett volt, hogy két százalékos tulajdonrésszel ajándékozta meg. A hálapénzről viszont már megfeledkezett.
Ő volt az, aki végül egy nehezen fűthető lakosztályból, a betegágyából levezényelte az újranyitást. Viking szálloda néven hirdettük meg. A reklámot soha nem fizette meg. Olyan kínosan szegényes megnyitó partin az óta se voltam, mint akkoriban. Káli Sándor alpolgármester úr nehezen leplezte a csodálkozását, amikor meglátta a hatvan centis viking szobrot a recepció előtt. Erről az eseményről gyorsan eljöttem a többiekkel együtt mielőtt kihozták volna a számlát.
Az öreg viking aztán úgy tűnt el a semmiben, mint ahogy onnan előbukkant.
Állítólag most jön a Juno reneszánsza. Úgy legyen.
