Autópályaálmok – hogyan fasisztáztak le Salzburgban – egy orosz sofőr cicázott velem a sztrádán

Igazából mi itt Borsodban, a hatvanas években úgy szereztünk jogosítványt, hogy egy kilométer se vezettünk sztrádán.( Ennek még ma is érzékelhető a következménye.)

Noha mindenki tudja, hogy az autópályán való volánforgatásnak sajátos szabályai vannak. Nekem volt szerencsém ezt megtapasztalni a Balaton partján az akkor még csak Balatonaligáig kiépült szakaszon. Alig 18 esztendősen egy P20-as Pannóniával versenyeztem az Opel Kapitenekkel, a Wartburgokkal és a Skodákkal. Könnyű dolgom volt. Olyan száznegyvenes tempóban verhetetlen voltam. Amikor visszavittem az üdülő kormányőreinek fél óráig dekkoltam a kapu előtt. Nem akartam, hogy lássák a teljesen tüzes blokkot. Szinte átlátszó volt a motor. A garázsmester ránézett a gépre, s csak annyit mondott, többet ezt nem vihettem el. Aki olvasta a Kádártól Castróig című könyvemet már ismeri a sztorit. Bezzeg az ott nyaraló Fidel kérés nélkül vihette ki az üdülőből.

Na ki ismeri fel – ez egy korabeli Ford Taunus . Nekem sose tetszett ez, pedig raj kocsi volt. Én egy Capriról álmodtam. Akik megjárták Vietnamot a fegyverszüneti bizottság tagjai három havi zsoldból vehettek ilyen sportkocsit.

Különben az M7-s sztrádát a kezdetektől teszteltem. Első kocsimmal, a szürke Trabantommal nagyon sokszor lejártam. Arra emlékszem, hogy először betonkockákból lett kiöntve. A dilatáció szabályai szerint a még hitleri németországi sztrádákhoz hasonlósan tömbös volt. Nem aszfaltozták. így aztán az enyémhez hasonló szerény kocsik úgy zakatoltak a pályán, mint vasúti szerelvények. Hét közben gyér volt a forgalom, a kocsik száma főleg az üdülők turnusváltásaikor és a hétvégén nőttek meg. Ilyenkor a rádióban mást se lehetett hallani, mint, hogy itt-ott dugók alakultak ki, s a kocsik lassan araszolnak a főváros vagy Siófok irányába. Fel lettük ijesztően berregett a rendőrségi helikopter, s erről szervezték a forgalmat.  Ha baleset volt azonnal kezdték a leterelést. Persze ez főleg a nyári szezonban esett meg más időben pangás volt a pályán. Egy ízben, nem felejtettem el egy szovjet katonai teherautóval keltem versenyre. Mindketten olyan százas tempóban döngettünk, s nem nagyon bírtunk egymással. Mígnem a ZIL sofőrje megemberelte magát s beletaposott a gázba és elhúzott. Miután hosszú ideig cicázott velem végül olyat mondtam a nálunk ideiglenesen állomásozó vörös hadsereggel kapcsolatban, amelyért akár meg is büntethettek volna. Vagy később ellenállóvá avanzsálnak.

Ezek után meg voltam győződve, hogy már mindent tudok a sztrádán való vezetésből. Mígnem úgy hozta a jó sorsom, hogy rendszeresen végig kellett vezetnem az európai A1-es szakaszon. Egészen a francia határig. Igaz nem Trabanttal, mégis egyre másra értek meglepetések. Például olyanok, hogy a külső sávban százzal battyogni életveszélyes. A bolgár, román kamionosok azonnal tolni kezdtek. Olyan ötven centis követési távolsággal. Ja és dudáltak is, hogy ne csak a visszapillantó tűkörben lássam őket. Esőben, viharban tengeralattjáróként kellett navigálni. Egy pillanatnyi tévedés, s ha nem jó irányban mentem le a pályáról a másikra akár száz kilométeres kerülőre kényszerültem. Bizonyos országok bizonyos polgárainak a magyar rendszám olyan volt, mint bikának a vörös posztó. A kocsink UG-s rendszáma alapján a határon – mert Salzburgnál még olyan is volt – le fasisztáztak. Mondván – ha Uganda, akkor Idi Amin diktátor.. fehér, sápadt képemmel magyarázkodásra kényszerültem.

Sztráda élményeimet majd folytatom….