Volt egyszer egy újság – ma lenne ötvenesztendős a Déli Hírlap – szálka volt a vörös posztó , elveszett a nyugati magazinok zavaros tengerében

Különös álmom volt. Egy szerkesztőségben voltam, kézzel körmöltem a mondandómat. Majd a rovatvezető csúnyám rám rivallt, gépeljem le rendesen. A főnök behívatott, s ott a szőnyeg szélén állva ismerős hangot hallottam –Pista, mit ígértél!

Csala László alapító főszerkesztő – ajánlom a könyvét minden városunkat szerető polgárának

S beugrott, azonnal kapcsoltam. Ma lenne félévszázados a Déli Hírlap. Terveztem, hogy egy kiállítás keretében megemlékezünk erről. Volt egyszer egy újság – címmel.

Úgy gondoltam összeírom az égi szerkesztőség valamennyi munkatársát, Csala Laci bácsival az élen, aki első főszerkesztőként össze gründolta a lapot. Az Esti Hírlap mintájára. Laci bácsi néhány esztendeje hunyt el, de utolsó könyvében érzékletesen leírja miként sikerült neki ez a projekt. Nem kertelt az is benne van, hogy a 25. évfordulón nem részesült kellő figyelemben, s ez többek között az én saram is. Mind az is, hogy ezen az íráson kívül a kutya se emlékezik meg a Déli Hírlapról.

Húsz évesek lettünk

Jobbra Cseri Géza nyomda igazgató, aki elévülhetetlen szerepet játszott a lap színesre váltásában

A kis csapat – az ország legjobb szerkesztősége

Terjesztőink

Sosem unatkoztunk

Egy sajtónap – ilyenkor csak a szépre emlékeztünk

Balról Hajnal József, Görömbölyi László, Balázsi Tibor és jómagam

Átálltunk az ólomtördelésről – utolsóként az országban – számítógépesre

A legjobbjaink – Jaksi , Jakubik László már nincs köztünk

Első vendégem volt Lezsák Sándor 1993 novemberében.

Egy időben bejártam a miskolci múzeumba, hogy egy kiállításra való képanyagot válogassak. Többen is ígérték, segítenek majd ebben. Majd ennyiben maradtunk.

Jöjjenek a szép szavak, a távoli messzeségben egyre inkább megszépülő emlékek.  Bocsássák meg, bocsássátok meg, hogy saját szemszögemből regélek.  Pontosan 1969 júniusától dolgoztam a lapnál.  A tervezés időszakában. Októbertől már állományban voltam Bekes Dezsőnek köszönhetően. S jöjjön a stáb, Lahucsky Péter, Radványi Éva, Pusztai Éva, Bohus János, Makkai Márta, Gyarmati Béla, Nemes Ágnes és még sokan mások. Hirtelen ők jutottak eszembe. Az indulás idejéből.

A nyolcvanas években itt dolgozott még Karosi Imre, Balázsi Tibor, Bujdos Attila, Szakos Istvánné Anikó, Bóta Sándor, Varga Rudolf, Soltész Rudolf, Búzafalvi Győző és még folytathatnám a sort, ha a memóriám a régi lenne. Jómagam a rendszerváltást követően lettem a szerkesztőség első embere. Különös érzés volt beleülni abba a forgó székbe, amelyet a nagy elődeim hagytak rám. Örültem az óriás íróasztal mellett terpeszkedő nagy titkársági telefonnak, amelyről már régen lekapcsolták a K gombot.

Kiss László főszerkesztővel, Laci barátommal, mint akkoriban az utolsó hazai tulajdonú megyei napilap vezetője lavírozni próbáltunk a nagy nyugati tulajdonú újságok zavaros tengerében. Emlékeim szerint az önkormányzati tulajdonú lapnak az idők során két nagy patrónusa volt – Asztalos Ildikó polgármester és később Alakszainé dr. Oláh Annamária alpolgármester.

Sokszor leírtam, mindig csak az igazat –egy olyan kiadó, amelynek se nyomdája, se terjesztő hálózata nincsen, s a változó politika függvényében állandó kötéltáncra kényszerül kódolva a sorsa. Trükkök, kompromisszumok sorozatát kellett bevetnem, hogy a 2002-es választásokig megjelenjünk. Az ezt követő városvezetés kifejezetten ellenséges volt a lappal szemben. Engem hibáztattak a Déli Hírlap megszűnéséért. Túléltem. Azt is.

Ha valakinek még bevillan az vörös karikás DH, jusson eszébe , ma lenne ötven esztendős.