Nem most volt – amikor stráfkocsival mentünk az iskolába – ez volt az utolsó tanítási napunk

Immár több mint egy félévszázada, talán 1969 májusának elején, a ballagás előtt, az utolsó tanítási napon csoportosan mentünk az alma materbe. Mi a negyedik H osztály nebulói sosem szerettük a szokványos , egyszerű megoldásokat. Például a tablónkat is egy hatalmas palatáblára ragasztottuk, hadd gyönyörködjenek benne a villanyrendőr melletti könyvesbolt kirakatában. Egyébként abban a békebeli világban minden belvárosi vitrinben virítottak az érettségi tablók.  Vonzották a járókelőket , a nézelődőket, s vetélkedtünk ki tud szebbet, ötletesebbet készíteni.

Szóval ott hagytam abban, hogy aznap reggel a Szeles utca sarkán találkoztunk. Nem nagy pénzért, talán kocsinként kétszáz forintért, a platón ülve, a  lábunkat lógatva indultunk az iskolába. Talán még egy tiszteletkört is tettünk a gimnázium körül. Hadd lássák, nekünk aztán bejött az élet. Hátul a stráfkocsin én könyöklök a térdemen, előttem szegény Okváth Laci doktor, aki korán itt hagyott minket. S felfedezem a képen még Tóth Marikát is, akinek hosszú szép szőke haja volt. Aki a járdán áll, mert még nem biztos, hogy indulunk, az Svéda Miklós halmérnök. S mintha mellettem ülne Kocsis Klárika, aki egyébként is a padtársam volt.