A délutáni szúnyokálást követően a nap fénypontja – amikor a kutyánk elvisz sétálni. Felszerszámozzuk, pórázs kakiszsák, telefon, mindent leellenőrzök, s indulnánk. Edison viszont megmakacsolja magát, máskor már rángatna, most viszont földbegyökerezett lábbakkal áll és fixiroz. Észrevette, nincs rajtam a maszk. Ő meg már annyira megszokta, megtapasztalta, hogy ezért néha a kertkapuból is visszafordulok. Ezt a feledékenységet megelőzve blokkolt le. Végül kapcsoltam, magam is beöltöztem, felöltöttem a ki tudja hanyas számú maszkot, s már is indulhatunk a szokásos körútra. A susnyásba.
Igazából ezek a séták számomra nem üdítőek. Ritkaságszámba megy ha emberrel találkozunk. Edison is annyira meglepődik, hogy már megugatásra se méltatja őket. Üresek a játszóterek, s ha nagy néha összefutunk egy idegennel még köszönünk is egymásnak. Mint faluhelyen szokás.
Meddig tarthat még ez – töprengünk magunkban – a póráz mindkét végén.
