A spitczvas hozza a szerencsét – ezt is én írtam – megtaláltam az Urbán Zoltán cipészetét – Kerényi Laci fotóival

Egy időben, egy térben több civilizáció él. Butuska, szentimentális elméleti, filozófiai teória. Így gondoltam sokáig, mígnem rájöttem, vagy rávettek misem természetesebb a bennünk élő történelem ennél nagyobb csodákra is képes. Egy ismerős házfal, egy pusztulófélben lévő bolti portál villanásszerűen képes előcsalni mindazt, amit már megéltünk. Bujkálnak a sárga mellényes rendőrök és közterület felügyelők a kapualjban. Leskelődnek, hogy lecsaphassanak a lezárt Kazinczy utcába autózókra. Miskolc valaha legforgalmasabb részében vadásznak. Ott ahol a múlt században egy nyomtávon villamos is kanyargott.

Szemüveg nélkül a villanyrendőr saroktól ellátok a Hősök teréig. Cirka háromszáz méter igazán nem távolság. Nagyobb kunszt egy több mint félévszázados barangolás a töredezett brazil térköveken át a macskakövekig. Lecövekelek az Avasi Kávéház előtt ahol egymásba érnek az öreg piros fehér kockás taxik. A birgeli csizmás sofőrök brancsban ultiznak az első Opel motorháztetején. Fél füllel a falon lógó telefont lesik hátha hívást kapnak. Ismerkedem a benzinszagú csotrogányokkal. Tetszik nekem az integető ki lehajló index, a bal első tükör melletti taxióra, amit még tényleg le kell csapni minden indulásnál. Apám elmagyarázza ezek a rekvirált kocsik Szovjetunióban már Moszkvicsként futnak le a gyártószalagról.

Bemegyünk a füstös Avasi Kávéházba, ahol minden pincér főúr. Ahol egy fekete és egy pohár víz mellett akár órákig is vendég a vendég. Délelőtt unatkozó nyugdíjasok suttogva politizálnak ám az este már duhajoké. Szemben a hadiözvegy, mozgássérült Kati néni puritán trafikja. Szegényes választék halomban az Ötéves terv, a Munkás és a Kossuth a filteresekről még nem is hallottunk.

Nem sokkal feljebb Feid az osztrák állampolgárságú rádiószerelő üzlete. A kirakatban egymásra tornyosulnak a poros készülékek, díszítésként elszórt lámpák, alkatrészek. Számomra valóságos kincsestár ez a sok beszélő, zenélő doboz. Átellenben Várkonyi néni üzlete vagy inkább műhelye. Egyedül viszi tovább korán elhunyt vízvezeték szerelő férje iparát. Sajátos jelenség a szakmában, egy alacsony nő orvosi táskával a kezében házhoz megy csapot bőrözni, dugulást hárítani.

A bolt felett az első emeleten Kató tanárnő, a harmadikos osztályfőnököm lakik. Ablakából belátni a másik oldalon lévő suszterhez. Ez egy fix pont az életben. Ha új cipőt kapok szinte lábujjhegyen osonok ide. Leülök a mesterrel szemközti üres háromlábúra, hogy ötven fillérért megvasaltassam a lábbeliket. Az öreg – melyik suszter nem az – fogai közé szorítja, a faszögeket majd valamennyit átveri a spitcz vasakon. Közben látom a kisasztalon sorjázó kispatkókat, amelyek állítólag nagy szerencsét hozhatnak. Ha ilyet találunk, finoman ráköpünk, és magunk mögé hajítjuk. Tuti tipp. Innen kifelé már felszabadultabban kaptatok a Muskátli vendéglő felé. Bár kopog a cipőm talpa, de már nem kopik a drága bőr.

Olvad a hó, az új sárga cipőben kerülgetem a pocsolyát. Közben fel felnézek a tetőkre, nehogy nekem is a nyakamba zúduljon a jeges lavina. Lauttmann bácsit a hitközség pénzbeszedőjét éppen a rádiós Feidék előtt találta telibe egy ilyen hógolyó. Három hónapig nyomta az ágyat a kórházban. Még áll a Pecze híd a zsidó templom mellett, ahol Gányiék laknak. Sötétedik, most jön ki az udvarból a prímás, átsétál a Muskátliba. Biztosan reménykedik, jó estéje lesz, valaki ma mulatni akar.

Játékosan kergetőzik a tér az idővel. Egyszerre mindannyian itt vagyunk. Ezért élünk örökké.

Csak úgy mondom, ott balra fenn a kis kannákban Palma ragasztó. Egy kicsit kábitóak.

Olasz fazon, bebújos. Sosem szerettem, mindig fűzőset hordtam.

Tetszenek látni ezt az asztalt – a mesterek ránézésre mindig azonnal megtalálták mire van szükségük.

 

Ez az írás megjelent az Északban és az egyik könyvemben is. Ám időközben előkerültek Kerényi László barátom mesterfotói is abból a korból.  Utánajártam – ez azt jelenti, elővettem a gondosan őrzött korabeli telefonkönyveket – s megtaláltam, Urbán Zoltán cípész mester mühelyét. Széchenyi út 19, Weidlich udvarban voltak.  A képek alapján az is kideríthető, melyik is az az üzlet, s jelenleg kik lakják. Amikor ezeket nézegetem eszembe jut, Csoszogi az öreg suszter, ki ne olvasta volna ezt annakidején  az iskolában. Egyébként magam is sokszor megfordultam egy egy ilyen suszterájban a Kazincy utcában és a belvárosban a Széchenyi út 54 szám alatti udvari mühelyben.  Máig is érzem azt az átható csírizszagot – ez volt a ragasztójuk, orromban a mindent átható bőr-bor sajátos illatkeveréke. Látom , a háromlábú széken ülő, bőrkötényes  mestereket, görnyedten, ahogyan ráhúzzák az új cípőmet a háromoldalas vassámfára. Szájukban a faszög, amivel a spicvasat ráverik a bőrtalpra. Egy vas ötven fillér, ha gáláns vagy kétforintot, egy bélást adsz. Vagy megköszönik vagy kiguberálnak az aluminium forintost, visszapénzként. Általában mindenütt egy hatvanas égő lógott a szerszámosasztal felett, s nekem kedvemre volt az a sok minden szerszám ami ott szerte szét hevert. A suszterok persze tökéletesen átlátták ezt a dzsumbujt, s szinte gépiesen elvették onnan amire éppen szükség volt.  Egyébként abban az időben a suszter és a cípész között már egy világnyi kül,önbség volt.  Ritkaságszámba ment, hogy valaki cípőt csináltasson. Tehetős, gazdag emberek kiváltsága volt ez a luxus, no meg a nagylábon élőké mert a cipőgyárak nem ismerték a negyvenhatosnál nagyobb méreteket.

Miskolc belvárosában a főutcán sok cípőbolt volt. Közülük a legismertebbek, a Csaba, az Ádám , az Éva és a Csaba  a Széchenyi úton.  Mi a lakásunkhoz legközelebbi 52. szám alatti üzletbe jártunk, ahol Stoffa úr volt a főnök és jó ismeretség révén addig kotorászott a raktárban amíg talált nekünk megfelelőt. S mivel a lábaim gyorsan nőttek gyakori vendégek voltunk itt. Az első csau színű hegyesorrúm is innen származott. Fél számmal kisebb méretben, de inkább véresre marattam a bütykömet, mintsem feladjam a divatolás gyönyörűségét. Végül csak valahogyan a lábaim és a cípő egymáshoz simult, de míre ezt elértem, részlegesen lesántultam.

Kerényi László zsánerfotói  – csillagos ötösek