Tulajdonképpen a rendszerváltásig egy teljesen zárt közösséget alkotott a miskolci ortodox zsidó hitközség. Mondhatom önmagukat szegregálták és az egyházügyi hivatalon kívül semmilyen külső társadalmi kapcsolatuk nem volt a várossal. Csupán hetvenes évekig volt egy úgynevezett szigorúbb vallási előírások szerint élő csoport, az imaházuk, a zsidó fürdővel, a mikvével és a kóser vágódával volt szomszédos. Majd a gettószerű belvárosi negyed szanálásával mindannyian a Kazinczy utcai zsinagógában kaptak helyet. Sőt még a város egyetlen kóser hentesboltja is a templomudvar sarkába költözött.
Az üzlet utolsó mészárosa Dorogi Dezső volt, elhunytával ez a rituális intézmény is megszűnt. Már alig élnek azok közül, akik a hét minden napján reggel este ide jártak, s az itteni kis imateremben fohászkodtak a Teremtőhöz. Mint vidéken mindenütt Miskolcon is közismert volt kik tartoznak a zsidó közösséghez, mégis szokásban volt, a nagy zárt kapunál, ki belépés előtt körülnézni, látja e valaki, hogy honnan jössz hová tartasz. Némi magyarázatként, a holokauszt után családok ezreiben úgy nőttek fel a gyermekek, hogy csak érett korukban szembesültek a zsidóságukkal. S, hogy a szülők gyerekeik védelmében elhallgatták, eltitkolták gyökereiket ez sok későbbi traumát, meghasonulást okozott egyesekben. 
Az idejárók már megszokták a templomudvar nyomorúságos környezetét. Emlékeinkben még sokáig csak a roskadozó épületsor él. Ha felidézem a régmúltat, elől Csulák bácsi lakik a templomszolga, aki szombatonként, nagyünnepekor a lámpákat kapcsolgatja és az imaterem mindig langyos cserépkályháját eteti. Mellette a hazatelepütl Klein család, utána egy vendégházszerűség majd a legnagyobb lakás a sameszéké. Az imaterem minden szeglete a tizenkilencedik század miliőjét idézi. Az utcára néző mindig elsötétített ablakok a bennünk élő soha meg nem szűnő óvatosságot jelzi. A hitközségi iroda, a szolgálati lakás és a rabbi szoba talán egyetlen dologban változott idáig, a sok nagy születési és halotti anyakönyvek mellett már egy kimustrált számítógép és egy lestrapált nyomtató is van. 
Ez volt. S mi lesz. Az igazat megvallva tavaly nyár végén szomorúan hagytuk magunk mögött mindazt, ami talán a tovatűnt fiatalságunkra is emlékeztetett. Rohamtempóban kellett kiüríteni az imatermet, az irodát, a konyhát és elpakolni a fontosabb dolgainkat. Sokáig ment a vita, hogyan oldható meg a teljes rekonstrukció miközben mi az építési területen maradunk. Határozottan nemleges volt a döntés, semmilyen kompromisszumot nem köthetünk. Igazuk volt, csak láb alatt lettünk volna. S a balesetveszélyről már ne is szóljak.
Nos, mostanában többször is körbejárom mire haladtak a felújítással. Az már kitűnik, hogy a beruházók a kivitelezőkkel együtt jól sáfárkodtak az állami támogatással. Ez annak is köszönhető, hogy a kiválasztásukkor megmaradtak a régi csapatnál, ugyanaz a cég csinálta az udvari sort, amely a zsinagóga megmentésében is részt vett. Cirka ötszáz millióból elvégezték a legfontosabb és a leglátványosabb munkálatokat. Az imateremben már láttam az új radiátorokat, eltüntették a régi gázkonvektorokat. A tetőzet is megújult és most még üresen mintha tágasabb is lenne. Kialakították a konyhát és a társalgót és a múzeumi rész is befejezés előtt áll. A héten láttam az udvart is parkosítják, remélhetően megmaradnak az autóbeálló helyek, mert hamarosan vége az országos ingyenes városi parkolásnak.
A miskolci közösség már nagyon várja a visszaköltözés napját. Még úgy is, hogy tudjuk, egyszerre nem kerül vissza minden a helyére. Lesznek még kifogások, de előre mondom, remélem, semmi nem homályosíthatja el az örömünket. Hogy ezt is megérjük…
