A családfánkban van híres orvos. Az üknagybátyám Fodor József, a Semmelweis Egyetem előd egyetemén, a Pesti Egyetemen végzett orvosként. Azt követően itt volt egyetemi tanár, nagyon híres epidemiológus. Tulajdonképpen az egyetemnek nemcsak tanszékvezető tanára, hanem dékánja és rektora is volt, így nem én vagyok az első rektor a családban, hanem csak a második. Egyszer volt alkalmam elolvasni rektori beiktatási beszédét, ami olyan küldetéstudatról árulkodott, amelyet a mai rektor is megirigyelhet.
Nyilvánvaló ezek mind számítottak a szakma választásakor. Sokáig egyébként én magam is tanárnak készültem, esetleg közgazdásznak, de ahogyan egyre több élményem lett, tágult a szemléletem, és tulajdonképpen nem találtam annál szebb szakmát, minthogy beteg embereken segítsek. Együtt laktunk egy nagy házban a nagyszüleimmel és láttam nagyapámat, aki nemcsak belgyógyász volt, hanem foglalkozott a lelki és a testi betegségek kapcsolatával, úgynevezett pszichoszomatikus kórképeket is gyógyított. Ez az orvos beteg kapcsolat természetesen gyermekkorunkban, sőt fiatal felnőtt korukban is hatott ránk. Gimnáziumi 3. osztály közepén úgy döntöttem, az orvosi egyetemre fogok jelentkezni. Változtattam fakultációt, biológiával és fizikával kezdtem el behatóbban foglalkozni. Első alkalomra felvettek a Semmelweis Egyetemre. Ott nem volt olyan tantárgy, amit ne szerettem volna, tehát lehetett az anatómia, lehetett az élettan, lehetett belgyógyászat, sebészet még akár a kórbonctan is, és nagyon érdekes az emberi betegségek megjelenése, annak kórképét világosan magunk elé tudtuk képzelni ezekkel a tantárgyakkal. Tanulmányaim befejezése előtt, hatodévben nehéz döntés volt megfelelő szakmát választani, mert egyszerre akartam 6-8 diszciplinát végig vinni. Végül a belgyógyászat környékéről a szívgyógyászatot választottam. Akkoriban még a szívgyógyászat egy úgynevezett konzervatív szakma volt, ami azt jelentette, hogy a szívgyógyászok nem operáltak.
Amikor végeztem, akkor elnyertem egy ösztöndíjat a heidelbergi egyetemre. A heidelbergi egyetemen lehetőségem volt a modern szívgyógyászattal megismerkedni, aminek az a lényege, hogy a szív betegségeit már sokkalta kisebb megterheléssel – a beteg szempontjából kisebb megterheléssel -, nagy precizitással el lehet végezni. Ezek az úgynevezett szívkatéteres a műtétek. Amikor én elkezdtem, akkor gyakorlatilag még csak egy vagy két műtét típust tudtunk katéteres úton kiváltani, ez azt jelenti, nem kellett megnyitni a mellkast és nem kellett a szívet külön leállítani. Sokkal inkább a mozgó szíven, megfelelő képalkotó berendezések segítségével tudtunk gyógyítani.
Ma már alig van olyan műtét, amelyet ne lehetne kiváltani katéteres módon. Most, éppen amit a legszívesebben csinálok, ami a legnagyobb kihívást okozza nekem az a mozgó szíven történő szívbillentyű plasztika, műtét, csere. Valóban azt gondolom, hogy komplex anatómiai ismeretet, funkcionális ismeretet, a szívnek sok szempontból magunk elé képzelését követeli meg.
Amikor egy röntgenfelvételen, egy 3 dimenziós ultrahang felvétel jelenik meg a kép, ezt a fejünkben fuzionáltatni kell, és milliméteres pontossággal kell elvégeznie a műtétet. De tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy akkor a küldetésem és feladatom egy olyan műtéti technika kidolgozása, továbbfejlesztése, megtanulása volt, amely nagyon nagyszámú szívbetegen úgy tud segíteni, hogy a legkisebb megterhelés mellett a legnagyobb segítséget nyújtja. Ez az úgynevezett komplex szívgyógyászati tevékenység kiterjedt a szívinfarktus kezelésére, a szívritmus-zavarok kezelésére, a hirtelen szívhalál kezelésére, a szívbillentyű betegségek kezelésére és hát természetesen a szívelégtelenség kezelésére is. Így globálisan azt kell mondanom, hogy valóban a szívbetegségek legszélesebb formáit nagyon is jól tudjuk ilyen módon kezelni és gyógyítani.
Szabó Zoltán professzor úr szívsebészként volt az első főnököm. Ő vett ide a Városmajorba 29 évvel ezelőtt. Ő szívsebészként gyógyította a szívet. Az ő idejében az volt a nagy lépés, amikor el tudták végezni az első motoros szívműtéteket, azaz le tudták állítani a szívet, ki tudtak cserélni egy billentyűt, vagy adott esetben át tudtak hidalni koszorúér elzáródásokat. Az ő idejében ez volt az aranykor. A mi időnkben már ennél is nagyobb technikai lehetőségek vannak. Az ő útján tovább haladva már ún. intervenciós szívgyógyászként – tehát a minimál invazív műtéteket katéteres úton végző orvosként -, jutottunk el oda, hogy altatás nélkül képesek vagyunk nagyon komplex műtéteket elvégezni a mozgó szíven. El lehet képzelni, hogy ez nem lehet olyan nagyon egyszerű, és nem is az.
Az szívgyógyászat fejlődésének iránya egyértelműen a sokféle képalkotó technikáknak a műtétek alatt történő alkalmazása, megadva a különböző műtétek elvégzéséhez a lehető legnagyobb biztonságot, a legnagyobb segítséget. Tehát nem elég csak kézben, manuálisan jónak lenni, hanem a műtét közben szinte magunk elé kell képzelni azt a mozgó szívet, amelynek egy-egy alkotó részén a műtétet elvégezzük. Ez lehet egy ritmus zavar, amelyért a szív egy bizonyos területén lévő sejteknek nem megfelelő elektromos tevékenysége a felelős, de lehet ez természetesen a koszorúéren egy elzáródás, lehet egy rossz billentyű. Tehát számos megbetegedésnek van egy új dimenziójú gyógyítása.
Ma már eljutottunk oda, hogy a korábban kezelhetetlen ún. szívelégtelenségben is tudunk újat hozni. Ezek a szívtranszplantáció és a műszív komplex műtétei. Ezeket még ma is szívsebészek végzik. Tehát azok a szívsebészek, akik képesek egy szívet motor mellett rosszról egy jóra kicserélni. vagy képesek arra, hogy elromlott szívet egy speciális motorral megerősítsék és az a motor egy elektromágnes motorként a keringő vért fenntartja és megakadályozza, hogy a többi szerv károsodjon. Ezt a feladatot már biztosan nem fogják tudni szívgyógyászok átvenni, és azt gondolom, ebben van igazság. Tehát szívgyógyászok katéteres úton szívátültetést nagy valószínűséggel nem fognak tudni elvégezni.
De azért vannak őssejt terápiás lehetőségek. Én magam is végeztem több olyan műtétet, amikor őssejteket injekcióztunk a szívizom gyengébb területeire, azzal is erősíteni a szívizmot és ottani ún. sejtek által kibocsátott hormonális, humorális hatások révén erősíteni a szívnek a tevékenységét. Ez az egyik lehetőség. Vannak ebben már kisebb lépések, de még nem beszélhetünk áttörésről. És ma már vannak, olyan ún. műszív terápiás lehetőségek, amelyeket katéteres úton juttatunk bele a szívbe és biztosítják egyelőre még átmenetileg – egy-két hétig – a keringést. Hosszú távon nem, hosszú távon csak szívsebészeti módszerekkel lehet ide eljutni.
Beszéltem már az egyik főnökömről és mentoromról Szabó Zoltán professzorról, de meg kell említenem egy Juhász Nagy Sándor professzort, aki kutató orvos volt. Szemben a klinikával, rögtön itt a kertben van az ő nevével fémjelzett Szív és Keringésélettani Laboratórium. Itt nagyon sokat tanultam tőle az egész szervezet keringéséről és a szív működéséről. Ezek az ismeretek nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy a későbbiekben, a katéteres szívműtétekben olyan speciális újdonságokat, újításokat tudjunk világszínvonalon biztosítani, amit remélhetőleg még a jövőben is nagyon sokat fognak használni.
Éppen most, a Nemzeti Szívprogram keretében új katétereket fejlesztettünk, amelyek hatékonyabbak az eddigieknél, amelyek a szív-infarktus kezelésében sokkal hatékonyabban tudják pl. vérrögöt az adott elzáródás szintjéről eltávolítani. Mindig van a minimál invazív kezelésben új lehetőség, amellyel hatékonyabbá válik a mindennapi munkánk, amivel biztonságosabb lesz a kezelés a betegek számára.
Ha egy kicsit hátra nézek, azt kell mondanom, hogy valószínűleg nagyon sok embert gyógyítottam már meg a saját kezemmel. Éves szinten kb. 1500 műtétet végzek átlagosan, ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez sok 10 ezer ember műtétjét jelenti. De mégsem olyan nagy szám, amire pl. Fodor József üknagybátyám hatással volt, aki közegészség-tanászként, a törvényszék tanáraként képes volt hatni, mert egy egész rendszert változtatott meg. Ő volt az, aki a csatornázást a fővárosban és a nagyvárosokban megtervezte és járványügyi szempontból javasolta. És el tudta érni a rendszer szintű változást. Ő volt az, aki az iskola orvosi rendszert Magyarországon bevezette. Ő volt, aki a testnevelést bevezette az egészségmegőrzés szempontjából.
Tehát egy idő után, amikor egy szívgyógyász elgondolkodik, mit lehet még tenni, akkor azt kell mondani, hogy rendszer szinten kell hatni. Rendszer szinten hogyan tudunk hatni? Egy nagy klinika vezetőjeként tudunk hatni: az egész magyarországi szívgyógyászat megszervezésével, a szívinfarktus rendszer szintű ellátásának megszervezésével a transzplantáció rendszerszintű megszervezésével, annál is inkább, mert az itteni klinika Európa második legnagyobb szívátültető központja.
És akkor jön egy olyan kihívás, mint amilyen a márciusi új típusú koronavírus járvány, ahol rektorként a multidiszciplináris egyetem vezetőjeként állok szembe egy ilyen epidemiológiai járványügyi helyzettel, ahol az egész ország szempontjából jelenetős diagnosztikus, terápiás és járvány megelőző feladatot lehet végezni a kollégáimmal együtt. Ebben a helyzetben felvetődik, hogy mit lehet még tenni. Egy nemzeti átfogó screening-et, azaz koronavírus szűrőprogramot lehet nagyon nagy sikerrel megszervezni a másik három nagy egyetem részvételével egy nagy nemzeti összefogással. Jelentős eredményt lehet elérni és ténylegesen jól megcsinálni annak érdekében, hogy minél kevesebb magyar állampolgár fertőződjön meg és minél hatékonyabb és jobb stratégiánk legyen, hogy a megbetegedések száma redukálódjon, a súlyos megbetegedések száma csökkenjen, és mihamarabb eljussunk oda, hogy magyar emberek ismételten, biztonságban legyenek. Innentől kezdve a manuális szakmát végző orvos elkezdett epidemiológia kérdésekkel foglalkozni. Az epidemiológiai kérdés pedig azt jelenti, hogy az egész nemzet gondolkozását formáló kutatási témákkal foglalkoztunk. Ezt a tudást megfelelő módon próbáltuk diszszeminálni, publikálni, eljuttatni a magyar nemzet számára, abból a célból, hogy összességében a leghatékonyabb járványügyi védekezést tudjuk Magyarországon megteremteni.
Most abban a lakásban lakom, ahol a nagyapám lakott, ahol rendelt. Mi itt az előszobában az üvegajtó mögött néztük és hallgattuk a beszélgetést. A három unoka – három fiú unoka volt , izgatottan próbálta kitalálni mi történhet, hogyan történhet a gyógyulás. Emlékszem, mikor a beteg kijött, akkor mindig nagyon boldog volt. Mindig megtelt erővel, gyógyulási vággyal. Az a legérdekesebb, mikor bement egy kicsit félve a beteg, és amikor kijött, nagyapa kísérte ki, és akkor érezhetően sokkalta energiadúsabb, gyógyulni vágyó, vagy már meggyógyult beteg jött ki. Hiszen nagyon sok múlott azon, hogy a beteg hogyan tud meggyőződni, hogy ebből a nehézségéből ki tud-e kerekedni vagy sem.
Azt az üzenetet szeretném továbbadni amit a nagyapám mondott nekem, amikor az orvosi egyetemre jelentkeztem. Ő azt mondta, az a legfontosabb, amikor egy beteget kezelünk – legyen egy ambuláns, legyen osztályos, vagy műtéti kezelés -, akkor a teljes figyelmünkkel forduljunk felé. Soha ne foglalkozzunk mással, csak a beteggel. Ha teljes egészében odafordulunk, figyeljük az ő tüneteit: a hanghordozását, milyen gyorsan beszél, azt hogy elakad-e a beszéde, hogy van-e benne valami olyan, ami jellegzetes bármilyen kórképre, az segít minket abban, hogy a legjobb döntést hozzuk meg. És ezt nagyon is megtartottam. Ha bemegyek a műtőbe, mindegy hogy rektor vagyok, vagy éppen milyen feladatom van, abban a pillanatban mindent el kell feledjek. Egyetlen dolog számít nekem, hogy ott fekszik a beteg az asztalon, és annak a betegnek mi a betegsége, milyen esetleges szövődményekkel kell számolni, csak és kizárólag arra az esetre koncentrálok. Ha onnan kimegyek, akkor lehet foglalkozni az egyetem gondjaival, a klinika gondjaival, a járványügyi helyzettel, bármivel. A műtőben csak a beteggel. A legfontosabb üzenetem az, ha beteggel van dolgunk, ha gyógyítjuk, a teljes figyelmünkkel, akaratunkkal rá kell koncentráljunk.
( dr. Zsugyel János Főszerkesztő engedélyével az MKSZ tartalmából a szantografon való közlésre)
