Egy olyan ájulósan forró nyári délután, az uborkaszezon kellős közepén egy teljesen ismeretlen idegen keresett a szerkesztőségben a kilencvenes évek első harmadában. Nem sok kínaival volt dolgom így a kíváncsiságomnak engedelmeskedve rögtön fogadtam. Nem telt bele tíz perc és már is megtaláltuk a kölcsönösen előnyös konyhanyelvet. Az oroszt. Nem hiába tanultam nyolc évig. Tyű – így hívták olyan kortalan volt, mint az ázsiaiak zöme, 25-55 éve közöttire saccoltam a korát. Olyan közvetlen barátsággal közeledett, amihez mi máig se szoktunk hozzá. Elújságolta, hogy a hajdani pártszékházban hamarosan megnyitja Miskolci első igazi kínai éttermét és a fizetett reklámon túl meghívja a szerkesztőséget egy eredeti édes savanyú levesre, egy pirított üveg tésztás szecsuani marhasültre, és ha még bírjuk vár ránk egy mézes sült banán, desszertként. Ezeket nemcsak leírta, lerajzolta, de már nála volt a magyar nyelvű étlapjuk.
Ki tud ellenállni egy ilyen szíves invitálásnak. Azóta már nagyon sok kínai vendéglőben, kifőzdében megfordultam, sőt még Tel-Aviv legelőkelőbb ázsiai éttermében is csípegethettem az elém rakott tálacskákból. Mégis azt mondom, Tyű, konyhája volt a legjobb. Pekingi szakácsa volt, aki az asztalunknál is képes volt sárkányos tűzijátékot produkálni a Vukos serpenyőjével. Rövid idő alatt annyira fellendült az üzlet, hogy hamarosan egy bazárt is nyitott a Zsolcai kapuban a XVI. Autójavító vállalat volt műhelycsarnokában. Életemben akkor láttam először annyi gagyi limlomot egy helyen, mint ebben az áruházban. Itt a csicsás műanyag szakállkától a rózsás kalucsniig mindent megvehettünk, amiről jól sejtettük, semmi szükségünk nem lesz, de annyira olcsó, kár lenne ott hagyni. Annyira ambiciózus üzletember volt, hogy három év után már Hévízen nyitott panziót, de ennek ellenére se hanyagolt el.
Mélyült a barátságunk, mígnem, Tyű, bejelentette, hiányzik neki a nagymamája és hálás lenne, ha meghívnám. Ő ugyanis csak így hagyhatja maga mögött a nagy falat. Tyűha, gondolkodtam, lehet e egy ilyen kérésre nemet mondani. Emlékszem egy orosztanárnő kollégám segített az adminisztrációban, persze előtte nekem kellett garanciát vállalni a kínai néni ellátásáért és baj esetén az orvosi kezelését is vállalnom kellett.
Nos, ma már elárulhatom, Tyű, anyukájával soha az életben nem találkoztam. Nem hozzám jött én nem kerestem így elmellőztük egymást. Igazából az történt amit Tyü is mondott, nekem erre ne legyen gondom.
Később tudtam meg. Nem sokkal később, hogy Tyű mamája megkapta a beutazó vízumot. Útlevele aranyat érhetett, hiszen mifelénk a jó isten se tudná megállapítani egy kínai néniről, hogy valóban ő az e akinek mondja magát. Nem is tudom miért nekünk annyira egyformának tetszenek. Pekingben aligha gond ez nálunk viszont ezzel az egy paszporttal bizonyára egy tucat szecsuani nagyi látogathatott hozzánk. Ez volt az bizonyos keményfedelű trójai paszport.
Hogy miért is jutott eszembe – nos, ez az édes savanyú leves bizonyára állandóan lesz majd a budapesti Fudan egyetem menzáján.
