Tetszett már látni motoros vagy pilóta bőrsapkát? Ha máshol nem, akkor régi magyar filmekből lehet ismerni. Olyan fülest, ami áll alatt összekapcsolható. Amihez egy búvárfelszereléshez illő, motoros szemüveg is dukál. Régi időkben a páncélos katonák is hasonló, jól bélelt fejfedőben kucorognak a harckocsikban. Sőt hajdanán a sportkocsik sofőrjei is ilyenben pöffeszkednek. Bécsben most majdnem vettem egy ilyet. Alkalmi áron kínálták, próbálgattam, de méretben nem passzoltunk egymáshoz. Bánom, hogy nem lett az enyém. Hiszen egyetlen rápillantás elég volt, és emlékek tömkelege zúdult rám.
Apám, Sztálin halála után új állást kap. Lemond a garázsmesterségről (legyünk pontosak: kirúgják), és kinevezik a Szabadságharcos Szövetség motoros szakosztályának élére. Ez a Magyar Honvédelmi Szövetség elődje.
Oda van a rozoga szolgálati autója, másnap már egy hatalmas szovjet gyártmányú motorkerékpárral gurul haza. Talán inkább tolja. Kezében egy elrongyolódott bőrsapka. Ez az, amit sosem vesz fel. Ha otthon van, akkor a sapka a fogason lóg. Csak én próbálgatom a tükör előtt. Nyáridőben még nem érzékelem a négy és a kétkerekű közötti különbséget. A nagy kéthengeres dög jobban izgatja a fantáziámat, mint az öreg Skoda. Alig akaródzik róla leszállnom, addig rángatom a kormányt, mígnem feldől a villáról. Megúszom enyhe zúzódással, de ez se tántorít el, hogy egy életre megszeressem a gépesített kétkerekű nyújtotta szabadságot. Belém ivódik a mindent átható benzingőz, nem is sejtem, hogy apróságként is sokszor fotóznak egy lemezvillás Csepelen. Innentől már csak idő kérdése, hogy mikor lesz saját motorom. Egy éven át bácsikám kis Jawáját svarcban elkunyerálom. Ha Sanyi bácsi derűsen tér meg, van esélyem, hogy egy órát körözhessek a környéken. Sosem kapnak el. Végül 1968. május 28-án levizsgázom. S még aznap perecelek egy jót a hármason a Mályi kishídnál, ahol a forgalmat egy zúzalékos terelőútra irányítják. Mint a béka terülök el, félórát nyalogatom a sebeim, azután – mintha semmi se történt volna – délcegen hazagurulok.
Miskolcon divatban vannak az ötven köbcentisek. Jawák, Simsonok és a kis MZ-k. Kora délutánonként a Búza téri Áfor kútnál gyülekezünk. Csermák Attila, a Kerékgyártó testvérek, Várszegi Karcsi és még sokan mások, vagy húszan. Épphogy elférünk az olajtól tocsogó kút flaszterén. Azzal kezdjük, kinek van ricinusa, hogy tuningoljunk. Akinek gondja akad, átmegy Czikai bácsihoz. Villamossági ügyben Götz bácsit keressük a Deák téri műhelyben. Majd libasorban – ahogy az amerikai filmekben látjuk – Hejőcsaba felé húzunk. Hangtompító nélkül, a motort jól bőgetve – hadd hallják, hogy jövünk. És bukósisakban, de nem abban a magyaros biliben, ami nálunk kapható. Nekem is Kassáról hozzák a piros űrhajós bukót. Párban. Hogy mindig legyen nálunk egy tartalék, ha akad egy helyrevaló benzintyúk. Szerencsére mindig kerül egy súlyban is megfelelő pótutas, aki derekamat átöleli, a fejét meg a nyakamra szorítja. Nyár végén sosem döngetünk egyedül. Ám párosan csak a Csanyikig szállunk, mert ezek a kismotorok igazából egyszemélyesek. Az első Danuviámmal viszont már Aggtelekig is felkanyargunk bármilyen meredeken. A 125 MZ-vel egészen a Balatonig is lehúzunk. Ott, a magyar tenger partján még egy kéthengeres Pannóniát is megülhetek. A sztrádára kimerészkedve a gyors Wartburgok, Moszkvicsok, Opel Kadettek között úgy cikázom, hogy magam sem merek a kilométerórára nézni. Átizzott, vöröslő blokkal adom vissza a gazdájának, aki rögtön megfogadja, hogy soha többé nem adja kölcsön nekem. Milyen igaza van, ezzel menti meg az életem.
A nyár végén tudom meg, hogy egyik barátunk, Karcsi a tapolcai sorompónál karambolozott. Alig tizenévesen borult. A tragédia mindannyiunkat megrendít. Az első őszi napokban óvatosabban tekerjük a gázt, de ez nem tart sokáig. Szorongásunk oldódik. A sebesség mámora mindent legyőz. Még a félelmet is.
Késő őszig bandázunk. Kihasználjuk a jó időt. Egyesben vágtatunk végig az Avas lankáin, néha még a törött lépcsősorokon is felugratunk. A cél: ki ér fel elsőként a kilátóig, és hogy az akkor még üzemelő Panoráma sörözőnél dumáljunk egyet.
Majd jön egy enyhe hóesés: néhányan elbukfencezünk. Jómagam a Csabai vasúti felüljáró alatt. Már a jégeralsó is kevés a farmer alá, a bőrkesztyű ráfagy a kormányra. Csak egyetlen fuvart vállalok, Molnár Pali barátomat viszem le egy decemberi délután Hejőkeresztúrra. Hogy átöltözhessen a szalagavatóra. A zimankó elviselhetetlen, csontig hatol a hideg, este bádogemberként táncolunk a Földes gimnázium nagytermében.
Még aznap este eldöntöm, itt a tél. Leteszem a motort. A gép mellett gyalogolva fellépcsőzöm a Jawát az első emeletre. Bakra teszem, s már innentől számolom a napokat. Várom, mikor kezdhetjük újra. A bandázást.
Majd jött egy minőségi ugrás – két kerékről négyre. A motor ugyanúgy kétütemű mint amilyen a Trabantokban szokásos. Az első kocsim szürke volt rendszáma IC 11 75 forgalmi rendszámú. Igen, éjszakánként lementem a garázsba megnézni, hogy nem álmodom e. Hogy nekem tényleg autóm van. Ma már tudom ez volt az amely leginkább a szívemhez nőtt. Ezt kedveltem a legjobban. Ezt mostam a legtöbbet és ezt ápoltam a leggyakrabban. Akinek egyszer is volt ilyenje az tudja mit jelentett ez a PVC Jaguár. Lehúzott ablakkal lassan gurulni, s kikönyökölni egy olyan négykerekűből amiben egy Videoton rádió van amin még a Szabad Európa is fogható. Aki ezen megtanulta az ajtókilincses váltó technikáját az akár egy Csepel teherautót is el tud kormányozni. Ami ehhez kapcsolható – az az állandó bizonyítási kényszer. Miközben Moszkvicsok, Wartburgok és Skodák cikáztak köröttem állandóan meg kellett értetnem, hogy én is egy autóval megyek. Egy idő után megunja az ember ha a mögötte jövők egyfolytában előzik, leseprik. Ilyenkor húszévesen beletapos az ember a gázba és megmutatja, magam is képes vagyok százassal gurulni. Még akkor is ha másnap a szervizben kötök ki.
