Piroska meséli, meglepi, hogy
a villamoson többen is megbámulják a kapaszkodó felé nyúló karját. Hazaérve veszi észre,
hogy kikönyökölte a kefelevonat
legfrissebb híreit. Még nem divat
a tetkó, ám neki már a könyökéig érnek a másnapi újság cikkeinek lenyomatai.
Hosszú az út a kézírástól a
nyomdafestékes újságcikk megjelenéséig. Misztikusan szövevényes, közös munka eredménye
minden gondolat publikálása.
Első állomás a leírószoba, ahová nem elég bejelentkezni, udvarolni kell a gépírónőknek. Persze megesik, hogy hiába, hiszen
egy magasabb rangú szerkesztő
bármikor megelőzhet, elhajthat. Végül a gondosan megalkotott kézirat – mákosra firkálva a
rovatvezetőtől – az olvasószerkesztő asztalán landol, majd a
főszerkesztő-helyettes kosarából
akár a nyomdába is eljut. Mégse ritkaság, hogy a gépszedők
nyelvtani és fogalmazási hibáktól hemzsegő kéziratot öntenek
ólomba. Ám szerencsénk van,
a nyomda egyik apró, ablaktalan zugában egyszerre négyen
is újraolvassák a friss kefelevonatot. A korrektorok szenvedélyesen vadásznak az elütésekre, a helyesírási hibákra, olyan
nincs, hogy ne találjanak javítanivalót. Ők a nyomda, az újságkészítés legfontosabb, ám
méltánytalanul lebecsült, névtelen munkásai. Nincs olyan kiadvány, amelynek az impreszszumában ők is szerepelnének.
Piroska érettségizett kéziszedő,
évtizedekig a legtájékozottabb,
hiszen az apróhirdetésektől a
lottószámokig, a pártkongreszszustól a kékfényes hírekig mindent elolvas. Elsőként. Kötelezően. Sorról sorra. S ha éppen
szükséges, kezében a Winklerrel,
a sorszedővel, kicsipeszeli a nem
oda való betűket. Könnyű neki,
jobban olvas visszafelé, mint a
legrutinosabb nyomdászok.
Korrektor nélkül nincs nyomda, nincsen újság. Gróf Lajos és
Keglovich János szerkesztőkkel
próbálom megidézni a legismertebbeket – Tóth Ede bácsit,
Gróf Lajosné Marikát, Némethné Enikőt, Palotainé Marikát,
Staudinger Lászlót és Smajda Katalint. Sajnos nem teljes
a névsor, sokuknak már csak a
képe dereng halványuló emlékezetünkben. Ritkán kerülnek
reflektorfénybe, hacsak nem
csúszik be a lapba valamilyen
orbitális, politikailag kifogásolható malőr. Egy üzemi lapban
a lenni szó a nyomdában Lenin
lesz. Óriási a felfordulás, mindannyian a szőnyeg szélén topogunk, de megússzuk. Senkit nem
menesztenek.
Különben a forradalom után
sokáig az intellektuelek, a megtévedt szerkesztők menedékhelye a korrektori állás. Él a szakmai szolidaritás, Boda István
és Holdi János is itt kap állást,
hogy közel legyen a szakmához.
Jellemző a számkivetettségükre,
hogy még egy asztali lámpát is
sajnálnak tőlük. Évente egy tollat kapnak és havonta egy betétet bele. A helyesírási szótárból is
csak egy jut mindannyiuknak.
Jár nekik a törölköző, a szappan
és a fogkrém, hiszen mindannyian ólomgőzben párolódnak. A
főcímektől az apró betűs hírekig
mindent végigvizslatnak, estére
már guvadtak s vörösek a szemeik. A felelősség nagy, a fizetés
meg kicsi. Sok pluszmunka kell
a megélhetéshez, hétfő a Diósgyőri Munkásé, kedd a Borsodi
Bányászé, szerda a Borsodi Vegyészé, a többi napokon jöhetnek a kisebb lapok.
Az ezredforduló előtt a komputeres szedéssel, tördeléssel
kihal a szakma, vagy átalakul. Gépbe írunk, a gépre bízzuk a helyesírást. A mindent
tudó gépírónők is kirostálódnak a szerkesztőségekből. Mint
a nyomdai korrektorok, akiknek
már nem a kefelevonatok felett
kell könyökölve a sajtóhibákra
vadászni.
